Nyomtatás

Családunk története anyai ágon

Édesanyánk 1912. március 26-án született Pozsonypüspökin, leánykori neve Nagy Hermina volt. Anyai nagyapánkat Nagy Ernőnek, nagyanyánkat Fehérvizy Klárának hívták. Mindketten őslakosok voltak, a faluban már az 1600-as években szerepel családi nevük az anyakönyvekben.

A Nagy család rendkívül szerteágazó és nagy létszámú, szinte áttekinthetetlen adathalmazt jelent az anyakönyvekben, így meg sem kíséreltem a kibogozását.

sirnaLegkorábbi értesülésem Nagy Ádám dédapánkról van: Rotbauer Rozáliát vette el feleségül és 7 gyerekük született, Antal, Lajos, János, Márton, Mária, Teréz és Ernő. Antal kisgyermekként meghalt az 1866-ban dúló kolerajárványban. (Püspökin 1866. július 20-tól november 8-ig tombolt a vész, 90 halálos áldozatot követelve!) A többiek felnőttek és szerepelnek Nagy Ádám dédapánk 1926. augusztus 28-án bekövetkezett halála utáni örökösödési határozatban. Sírja 1985-ben még megvolt a püspöki temetőben, de azóta megszüntették, a helyben maradt leszármazottak temetkeztek rá. Dédnagyanyánk már korábban elhunyt, mert a birtokomban lévő hagyatéki okmányok említést sem tesznek róla.

csalap1Nagy Ernő nagyapánk 1910-ben vette el feleségül a tekintélyes és módos gazdacsaládból való Fehérvizy Klárát.

Hamarosan megszülettek a gyerekek is: József 1911. február 4-én, Hermina - édesanyánk - 1912 március 26-án és István 1913. augusztus 5-én.

Eleinte nem volt saját házuk, bérlőként laktak valamelyik Nagy-rokon hosszú paraszt-házánakcsalap2 hátsó traktusában.

1914-ben kitört az I. világháború és nagyapánk megkapta a behívóját. Az az időszak volt a fényképészek „aranykora”, mert szinte valamennyi hadba vonuló férfi emléket akart magával vinni a háborúba, illetve emlékeztetőként otthon kívánta hagyni a fényképét. Nagyapánk is felkereste családostul Szova Antal pozsonyi „Fényképészeti és Festészeti Műintézetét” a Duna utcza 7. szám alatt és fotográfiát készíttetett a családról. Szelíd arcú, szépséges nagymamánk 21 éves volt ekkor, szúrós tekintetű nagyapánk pedig 28. A gyerekek szófogadóan, mozdulatlanul néznek a lencsébe acsalad1914 műtermi díszlet előtt. A falusias ünneplő ruhába öltözött család beállítása tipikus: nagyapánk óvva-féltve teszi jobb kezét a felesége vállára, balját pedig a legidősebb fiúgyermeken nyugtatja. Az alig egy éves István az édesanyja ölében ül, mellettük pedig egy kis széken láthatjuk a kétéves édesanyánkat, Herminát.

Nagy Ernő sebesülés nélkül átvészelte a háborút, de lelkében olyan változás történt, amely megkeserítette a családja életét. Egy alaptalan pletyka betegesen féltékennyé tette és különösen, ha többet ivott a keleténél, nagyon durván bánt nagyanyánkkal. Gyerekeit közvetlenül nem bántotta, de édesanyánk egész életében viselte annak nyomát, ahogyan egy, a nagyanyánk felé dobott sámli az ajtófélfáról visszapattanva a bal szeme fölött eltalálta. A mindennapos veszekedések miatt gyermekei inkább féltek tőle, mintsem szerették, így azután az emlékeikben is többnyire csak az általa okozott szenvedések maradtak meg. Faluhelyen ismeretlen volt a válás, a házasság akárhogyan is alakult, egy életre szólt. Nagyszüleink is maradtak együtt és 1922-ben vettek a községi plébánia-alap frissen parcellázott telkei közül egy házhelyet, amelyre még abban az évben felépítettek egy kis házat. (Ma is - átépítve ugyan, de - megvan az Orenburska - Madáchova utca sarkán és a már meghalt unokatestvérünk, Nagy Vilmos fia a tulajdonosa.)

Nagyapánk közben megbetegedett és a helyi orvos tüdővészt állapított meg. Akkoriban ez a baj gyógyíthatatlan volt, mindenféle szerrel kísérleteztek, hátha mégis sikerül leküzdeni valahogyan a kórt. Őt édes szirupokkal próbálták kikúrálni, de állapota egyre romlott. Már késő volt, amikor a helyes diagnózist, a cukorbetegséget megállapították. Nagyapánk 1925. november 18-án meghalt, magára hagyva nagy-anyánkat a serdülőfélben lévő gyerekeivel.

Nagymamánk csodálatra méltó erővel igyekezett biztosítani a család megélhetését. Minden adódó munkát elvállalt, csakhogy ne nélkülözzék a legszükségesebbeket. Ha kellett, szövetekkel házalt, de dolgozott a ház körül is, megművelve a kicsiny kertet. Erőfeszítéseit siker koronázta, mert megteremtette gyermekei számára a szakma szerzésének a lehetőségét. Józsefből villanyszerelő, Istvánból cukrász lett.

Hermina nagyon szép kislány volt. A korabeli iskolarendszerben előírt 6 elemi osztály elvégzése után rövid ideig otthon segített nagyanyánknak, majd - a kor szokása szerint - Pozsonyba ment szolgálni kicsit megismerkedni a városi szokásokkal.anyus1927 A Steiner családnál nem volt rossz sora, de alig várta, hogy leteljen az ideje és hazamehessen. Két év szolgálóság után végre végleg hazaköltözhetett. A varrás már kicsi kora óta érdekelte őt és szerette volna a szakmát jól megtanulni. Valamilyen okból hivatalos képzésre nem volt módja, hanem a Linzboth-kastély melléképületében lakó Fehér család asszonya vállalta, hogy beavatja a mesterség rejtelmeibe. (Édesanyánk jó tanulónak bizonyult, mert a hivatásának választott varrást egész élete végéig magas színvonalon művelte. Még ma is élnek Püspökin és Rákoskerten idősebb nők, akik féltve őriznek a szekrény mélyén általa varrt ruhákat.)

Ahogyan a gyerekek nőttek, nagyanyánk vállán egyre könnyebb lett a teher. Lassan-lassan megérlelődött benne a gondolat, hogy magányosságát feladva újból férjhez megy. 1933 decemberében megözvegyült a közelben lakó Horváth János, elvesztette feleségét Lindtner Katalint. Gyermekük nem volt,anya1950 így teljesen magára maradt az idősödő férfi. Nagyanyánk, meg ő, a két pár nélküli, korban összeillő és egymás iránt szimpátiát érző ember hamar egymásra talált. 1934-ben összeházasodtak és nagyanyánk hozzá költözött. Horváth János 1884-ben született, szülőhelye az anyakönyv szerint „Galánta, Barakony 116. őrház”. Apja, Horváth Béla vasútőr (térközőr, népiesen bakter) volt, anyját Stupanovics Máriának hívták. A vasút Jánosnak is biztos megélhetést kínált, a Csallóközi vasút Pozsony-újvárosi végállomásán szolgált kocsirendezőként.

Úgy látszik, nagyanyánk gyermekei - magukra maradva - nem igazán érezték jól magukat a szülői házban, mert kedvet kapva anyjuktól, ők is sorban megtartották az esküvőiket a kiszemelt párjukkal.

Először édesanyánk „kelt el”, 1935-ben, majd bátyja, József nősült meg, 1936-ban elvette Nagy Máriát, Nagy Ferenc erdésznek a lányát. István 1942-ben házasodott, felesége, Kollár Ilona tardoskeddi születésű volt, előző férjétől elvált és magával hozta kislányát Rudolf Ilonát is.

apujpÉdesanyánk testvérei, József és István nagyon jó barátságban voltak édesapánkkal.

Józseffel gyakran szerepelt együtt a népszínművekben. A barátságnál több, szinte testvéri viszony életük végéig megmaradt köztük.

József, miután kitanulta a villanyszerelő szakmát, Klepoch Ernő mesterrel társult. Az 1930-as években már meglévő püspöki házak zömébe ők vezették be a villanyt. A két vidám fiatalembert mindenki nagyon szerette, nagybátyánkra akkor ragadt rá a ragadványneve, az igazán idős földijeink még ma is „villany Jóska”-ként emlegetik őt.

Felesége édesanyánk legjobb barátnője volt, valószínűleg ez is közrejátszhatott, hogy egymást választották élethossziglani társnak. Házasságukból három fiúgyermek született: 1939-ben Endre, 1941-ben Ernő és 1944-ben Vilmos. A nagyszüleink által épített házban laktak, kibővítve azt még néhány helyiséggel. A II. világháború utáni kényszerű népmozgásokat sikerült elkerülniük úgy, hogy névleg szlováknak vallva magukat, békén hagyták őket, maradhattak a szülőfalujukban. (Nagynénénk a tiltás ellenére rendíthetetlenül ragaszkodott magyarságához és nem tanult meg szlovákul. Büszkén hangoztatta, hogy ő van azon a vidéken otthon, ha valaki szót akar érteni vele, akkor beszéljen vele magyarul!)

József nagybátyánk a pozsonyi közlekedési vállalatnál folytatta a munkát. Miután kiépítették a trolibusz-vonalakat, annál az üzemegységnél szerelte előbb a felsővezetékeket, később a járművek elektromos berendezéseit. Közben művelte a nagy kertet, állatokat - disznót, kecskét, baromfiakat - tartott és volt egy méhese is a Dunamenti ártéri erdőben. Nyugdíjazása után sem tétlenkedett, a helyi sportpálya mindeneseként foglalkoztatták. Édesanyánkkal nagyon szerették egymást, ha Püspökire látogattunk, mindig náluk szálltunk meg. Sajnos élete végén egy szörnyű betegség, az Alzheimer-kór támadta meg az idegrendszerét, ami számára, de a hozzátartozóinak is rengeteg szenvedést okozott, míg 1985-ben meg nem halt. Felesége, magára maradva is igyekezett folytatni megszokott életét, gondozta a kertet és az egyre fogyatkozó állatokat, hordta piacra a felesleget, ameddig bírta, egészen az 2000-ben bekövetkezett haláláig.

Nagy József és Nagy Mária legidősebb fia Endre, szűcsnek tanult. Végig kitartott a szakmája mellett, amely tisztességes megélhetést biztosított a családja számára. Házuk közvetlenül szomszédos volt Endre szüleiével és ez mindkettőjük számára nagyon előnyösnek bizonyult. Endre Füle Máriát 1960-ben vette el feleségül és a rá következő években sorban jöttek a gyerekek: Mária, Éva és Endre. A két lány eladó sorba kerülve új családot alapított, Mária Nagy Ottóhoz, Éva pedig Bab Lászlóhoz ment férjhez, Mária Püspökin él két kislányuk van, Éva Somorjára költözött, nekik három gyerekük született, két fiú és egy leány. A harmadik testvér, Endre nőtlen maradt.

Endre unokatestvérünk sajnos már nem él. Miután elérte a nyugdíjas kort, jövedelem-kiegészítés végett éjjeliőrként munkát vállalt. 2003-ban munkahelyén szívroham érte és meghalt.

Ernő, a középső fiú örökölte a legjobb géneket, sikeres élete volt erre a bizonyíték. Már a középiskolában kitűnt kivételes sporttehetségével, amelyet a labdarúgásban kamatoztatott. A helyi csapatban kezdte és sportpályafutása csúcsán Csehszlovákia legjobb csapatában a Slovan Bratislavában játszott. Közben főiskolába járt és építészmérnöki diplomát szerzett. Munkahelyén is egy üstökös sebességével haladt előre, 31 évesen már üzemvezető, 36 évesen vállalat igazgató és 1988-tól vezérigazgatóként azt a nagyvállalatot irányítja, amely Szlovákia déli részében a városi lakótelepeket építette. Az úgynevezett „rendszerváltás” után, amikor az állami vállalatok sorban megszűntek, jó érzékkel váltott és 1992-ben saját céget alapított az „ERSTAV” nevű pozsonyi székhelyű építőipari vállalkozást, amelyet akkoriban Szlovákia legjobbjai között emlegettek. Szülei, testvérei gondjait mindig szívén viselte és önzetlenül segítette őket. Sajnos elfoglalt élete miatt családalapításra nem került sor, bár soha nem volt magányos. Egész élete folyamán gondosan ügyelt a helyes életmódra, kiváló kondícióban volt, éppen ezért el sem akartuk hinni 2016-ban a hírt, hogy váratlanul meghalt,

A legkisebb fiú, Vilmos Pozsonyban, majd Poprádon élt. Élete utolsó éveiben hazaköltözött Püspökire. Ő édesapja mesterségét folytatva, villanyszerelőnek tanult és szintén a trolibuszok javítását végezte hosszú ideig. Később váltott és aktív életének második felében inkább kórházakban dolgozott, mint betegápoló. Házasságából egy fia született, aki szintén a Vilmos nevet kapta. Fiatal korában Vilmos állt korban a legközelebb hozzám és a történelem iránti érdeklődésünk is hasonló volt. Ezért aztán püspöki útjaim során sok időt töltöttünk együtt, járva a környéket. Sajnos később, Poprádra költözése után ez a kapcsolat lazult, leginkább a megnövekedett távolság miatt. Miután visszament a szülőfalunkba, egyre visszahúzódóbb lett, kerülte a találkozásokat. A 2018-ban bekövetkezett halálakor a temetésén köszönhettem el tőle fájó szívvel.

Édesanyánk öccsét, Istvánt ismertük a legjobban az összes rokonunk közül, mert évtizedeken keresztül szinte naponta találkoztunk. Hosszú ideig közel laktunk egymáshoz és a velünk majdnem azonos korú lányai voltak legjobb gyermekkori játszópajtásaink. Ahogyan azt már említettem, ő cukrász volt. Nem csak a szakmájához értett egészen kiválóan, hanem az üzleti életben is megállta a helyét annak ellenére, hogy a sors kegyetlenül próbára tette a kitartását és tűrőképességét.

Felesége, Kollár Ilona 1914-ben született Tardoskedden (Tvrdošovce). Előző házasságából magával hozta 4 éves kislányát, Rudolf Ilonát. Nagybátyánknak ekkor már megvolt a háza Főréven (korábban Prie-voz, ma Ružinov) a Fő úton. (Az utcát akkor, 1939-ben, Hitler-utcának hívták, ma Mierová ulica a neve.) A lakás, cukrászműhely és az üzlet egy épületben volt. A jól működő vállalkozás hasznát a ház bővítésére és a cukrászüzemben folyó munka lehető legmagasabb fokú gépesítésére fordították. Közben megszületett Klára 1943-ban, Gabriella pedig 1946-ban.

A háború alatt a közeli olajfinomító bombázása tartotta rettegésben a családot. A 120 méter hosszú telek közepén nagybátyánk egy óvóhelyet épített, amit felszerelt megfelelő mennyiségű élelemmel. Szerencsére a harcok elkerülték őket, de a katasztrófa ennek ellenére bekövetkezett. A már említett Benesi dekrétumok alapján állampolgárságát elvették és a vállalkozását szigorú ellenőrzés alá vonták.

Egy 20 éves cseh gondnokot költöztettek be hozzájuk. Ez az állapot nem tartott sokáig, de nevelt lányának, Ilonának máig tartó kellemetlen emlékeként él az agresszív suhanc hatalmaskodása. A raktárkészlet megmaradhatott, így az ínséges időben el lehetett cserélni néhány zsák cukrot más, az élethez feltétlenül szükséges dologra. Áttelepítésükre 1947. október 7-én került sor és mivel ez hivatalos módon történt, lehetőségük volt az összes ingóság elhozatalára is. Vagonokba kerültek a bútorok, a megmaradt raktárkészlet és a műhely teljes felszerelése is. Rövid időn belül találtak megfelelő házat Rákoskerten a Tárogató utca 34. szám alattit, amelynek a tulajdonosai szlovákként (Némethéknek hívták őket, de a feleség ecseri tót volt) részt vettek a lakosságcserében.

Nagybátyámék, remélve, hogy végre nyugtuk lesz, igyekeztek jól megszervezni életüket az új körülmények között. Az áthozott felszerelés javával felszereltek egy cukrászdát Budapest belvárosában, a Teréz körúton. Közben, 1948 decemberében megérkezett nagymamánk, aki férjével együtt családegyesítés címén kérte, hogy Magyarországra jöhessenek. Nagybátyámnál laktak, de azt tervezték, hogy saját házat vesznek valahol a közelben (1951 őszén vásároltak is egyet a rákoskerti Szentkirály utcában, de a körülmények változása miatt ott soha nem laktak, 1955-ben azután el is adták azt.).

Nagybátyánk 1949-ben úgy döntött, hogy jobbak lesznek a lehetőségei, ha közelebb, Rákoshegyen, a Baross utca elején, közel a vasútállomáshoz nyit egy üzletet. A kezdetek nagyon bíztatóak voltak, mert a környéken nem volt másik cukrászda és a kiváló minőségű süteményekre nagy volt az igény. De a sors ismét közbeszólt és életük tragikus fordulatot vett. Ilonka nagynénénk 1950-ben betegeskedni kezdett, állapota egyre csak romlott, a rosszindulatú elváltozás fokozatosan roncsolta szervezetét. Hiába alkalmazták az újdonságnak számító sugárkezeléses terápiát, 1952. május 3-án meghalt, lányai árván maradtak. Nagymamánk és mostoha nagyapánk velük laktak, gondját tudták viselni a kisebbeknek. Ilona akkor már 14 éves nagylány volt és átérezve a nehéz helyzetet kiszolgálóként segítette nevelőapját az üzletben.

A megpróbáltatások sora nem ért véget, még abban az évben egy őszi napon megjelent a karhatalom a kiválóan működő cukrászdában és az állam nevében mindent lefoglaltak. Még a kasszában lévő aprópénzt sem volt szabad kivenni, azonnal át kellett adni a kulcsokat és többé nem léphettek be a helyiségekbe. Odaveszett az összes gép, a teljes felszerelés az utolsó kiskanálig. A család iránt érzett felelősség adhatott csak erőt, hogy nagybátyánk el tudjon viselni ennyi sorscsapást!

Valahogyan biztosítani kellett a megélhetést, munkát vállalt a parádfürdői szanatóriumban, ő lett az intézmény cukrásza. Ez azt jelentette, hogy hetente-kéthetente jöhetett csak haza, hogy együtt legyen a lányaival. Szerencsére a gyerekekre nagyszüleink vigyáztak, így el tudta vállalni a távoli munkát.

Ilona egy évnyi irodai szakiskolai tanulás után, alig 15 évesen állást vállalt az akkor épülő ipari fellegvárnak szánt Sztálinvárosban (Előtte Dunapentele, ma Dunaújváros). Ott is ment férjhez és született meg a kislánya, Kovács Ilona. Nem sokáig éltek együtt első férjével, néhány év múlva elváltak. Ilona visszajött Budapestre és itt ismét megházasodott, Jakab Ferenc vette el, akitől egy fia is született, Ferenc. Ilona jelenleg Jobbágyiban lakik.Nagybátyánk a szanatóriumi munkájával keresett annyit, hogy anyagilag rendbe tudta szedni magát. Az megtakarított pénzzel és a lakásán tárolt néhány géppel ismét önállósította magát, 1957-ben Rákoscsabán, a Csaba vezér térnél bérelt egy kis helyiséget, ahol megnyitotta a cukrászdáját. Nagyon körültekintő volt a helyszín megválasztásában, mert a közelben lévő piac, a különféle boltok vásárlói, a vasútállomáshoz vezető úton közlekedők biztosították számára a megfelelő forgalmat. A nyári szezon volt különösen jó, az abban az időben még tömegek által látogatott Mária strandfürdőre igyekvők jövet-menet nála vették meg a fagylaltot. Bár egy gombóc csak 50 fillérbe került, a szapora fillér tisztes jövedelmet biztosított. (Emlékszem, nagy papírzsákban gyűjtötte a 10-20 filléreseket, amit szabadidejében rolnizott és úgy váltotta be a bankban. Néha, nekünk gyerekeknek is adott egy-egy marékkal, amit elkölthettünk a búcsúban színes süteményből készült nyakláncra meg négus-bombára, ahogyan akkor a kis petárdát hívták.)

Három év múlva, 1960-ban eladta a rákoskerti házat és megvette a rákoscsabai Seprő utca 1. szám alatti kis villát. Közben ismét megnősült, de választása nem bizonyult szerencsésnek, új felesége nem teremtette meg azt a meleg családi légkört, amelyre vágyott. Nagymamánk egy ideig velük lakott, majd inkább hozzánk költözött.

Az üzlet jól ment, alkalmazott egy segédet és felnőtt lányai is nála dolgoztak. Volt olyan időszak, amikor édesanyánk is besegített a munkában.

Nagybátyánk, közeledve a 60. évéhez, elkezdett betegeskedni. Egyre több gondja akadt a májával, bár ő nem tulajdonított kellő jelentőséget a mutatkozó tüneteknek.

1974-ben többször kórházba került, de már nem lehetett segíteni rajta.

Gyerekei ekkora már saját családot alapítottak. Az édesapjuk elvesztésével megváltozott helyzet új kihívások elé állította őket. wwwKlára, (sajnos már ő sincs az élők sorában) miután kijárta Rákoskerten az általános iskolát, nagybátyánknak segített az üzletben. Néhány év múlva férjhez ment Lukács Istvánhoz. Megszülettek a gyerekek, Klára és István. Már egészen fiatalon vonzalmat érzett a színészi pálya iránt, szerepelt is a rákoskerti műkedvelők csoportjában. Hiába szeretett volna ebbe az irányba elindulni, nem volt rá lehetősége. Vágyai a gyermekeiben válhattak valóra, mert mindketten különleges tehetséggel rendelkeznek. Klára a Ascher Oszkár Színház színésze és rendezője, István pedig jónevű szobrászművész lett.

Legkedvesebb unokatestvérem Gabriella, a legjobb gyerekkori barátom is egyben. Ő is a rákoskeresztúri Fürst Sándor (ma Balassi Bálint) gimnáziumban érettségizett és amíg lehetett, édesapjának segített az üzletben. Csató Andor feleségeként - testvéreihez hasonlóan - két gyermeke született, Gabriella és Andor. Miután az üzlet megszűnt, egy faipari félkész-termékeket forgalmazó cégnél helyezkedett el, mint gazdasági vezető, majd a tulajdonosa is tett.

eghf

Kissé ugrálva időben és térben szeretném bemutatni Fehérvizy Klára nagymamánk felmenőit és oldalági rokonainak szűkebb körét.

A Fehérvizy név nagyon ritka, akik ma viselik, valamennyien a Püspökin élt család leszármazottjai. Nagymamánk mesélt egy történetet, amelyet édesapjától hallott. Ez a következőképpen hangzott: Valamikor a XIX. század eleje-közepe táján kaptak egy hivatalos értesítést, hogy bizonyos örökség tisztázása és átvétele miatt utazzanak Erdélybe. Mivel az irat nem említette, hogy pontosan miről van szó, összeültek a család tagjai és úgy döntöttek, hogy az egész örökség kevesebb lehet, mint az utazással járó költségek, nem érdemes a kockázatot vállalni. Többé-kevésbé hasonló történet szinte minden családi krónikában fellelhető, de a mi esetünkben valóban megtörtént eseményről lehet szó.

A hagyomány igazságtartalma mellett a következő tanúskodik: Erdélyben két helyen is földrajzi névként találkozunk a Fehérvíz elnevezéssel. Az egyik a Hunyad-megyei Fehérvíz település (mai nevén Râu Alb, mivel közigazgatásilag Felsőszálláspatakhoz tartozik, inkább annak román neve, Sâlaşu de Sus alatt található). Ez a kis falu több nemesi család előnevét adta már a Hunyadiak idejében is. Ezek az előnevek számtalan esetben váltak családi névvé, mint azt a Szelepcsényiek esetében is láthattuk. A másik Fehérvíz egy kis patak, amely a Gyalui-havasokban ered és Fehérvölgy (a magyar források több helyen magát a települést is Fehérvíznek mondják, mai román elnevezése Albac) falun átfolyva az Aranyos folyóba ömlik.

A kettő közül bármelyik is adta a nagyanyai családi ág Fehérvizy nevét, az minden kétségen kívül Erdélyre utal. (A névnek volt/van egy Fejérvizy/Fejérvizi változata is, az írásmód különbözősége nem feltétlenül jelenti azt, hogy más-más családról lenne szó.) Ma már kideríthetetlen, hogy mikor érkezett közülük az első telepes Püspökire, csupán annyit tudunk, hogy az 1600-as évek végén már ott éltek. Néhány évtizeddel korábban, 1624-ben találunk említést egy kobátfalvi illetőségű Fehérvizi Mihályról, aki értékes rovásírásos emléket tartalmazó könyvet ajándékozott a makkfalvi Farkaslaki Mátyásnak. 

A püspöki Fehérviziek „y”-nal írták a nevüket még a XIX. század végén is. Mivel ez az írásmód a nemesi családokra volt jellemző, valószínű, hogy történelmi távlatokban ők is azok voltak, csak ez a tény feledésbe merült. A faluban mindig is az elismert és jómódú gazdák közé tartoztak, aminek az alapja a származásuk apáról-fiúra szálló hagyománya is lehetett.

A kutatásban nagy segítség volt számomra, hogy a Mosonmagyaróváron élt Fehérvizi Lajos rendelkezésemre bocsátotta egy hivatásos családfakutató, Bárdossy Péter által a pozsonypüspöki katolikus egyház anyakönyvei alapján 2004-ben készített dokumentumait. Ugyancsak nagyon hasznos adatokat kaptam a Magyarországon élő közelebbi-távolabbi rokonainktól is.

Ennek eredményeképpen egészen a XVII. század végétől, az anyakönyvezés kezdetétől a napjainkig tudjuk követni a származás folytonosságát.

Az első anyakönyvi bejegyzések pontatlansága miatt két ősapa családja közül nem lehetünk biztosak abban, hogy nagyanyai ágon melyiktől is származunk. Bizonytalan ugyanis, hogy az a Fehérvizy János, aki 1702-ben vagy 1704-ben született Fehérvizy János és Mészáros Erzsébet vagy Fehérvizy Tamás és Kotlár Anna gyermekeként jött-e a világra? Az már viszont teljesen bizonyos, hogy az 1730-ban született János az ő fia volt, akinek Mária keresztnevű felesége 1758-ban egészséges csecsemőnek adott életet, Istvánnak. Fehérvizy István abban a korban feltűnően fiatalon, 21 évesen elvette feleségül Fáskerty Erzsébetet és hamarosan megszületett Márton nevű gyermekük.

Bárdossy genealogus úr egy családfát készített a megrendelő részére, a hozzá fűzött szöveges rész meglehetősen szűkszavú. Nem tér ki például a számunkra kétségtelenül legfontosabb egyenesági ősökön kívül azok testvéreire is. Tartalmazza viszont a szintén nagyon érdekes házastársi felmenőket, hasonlóan egyenes ágon.

Fehérvizy Márton 1811-ben nősült, elvette Bab Erzsébetet és 1813-ban megszületett a fiuk, Ignác. Ő Göndör Veronikával házasodott össze 1837-ben és nekik már két gyermekük is képbe kerül, az 1840. december 26-án született István és az 1852-ben született Ignác. ...És innét kezdődően bővülnek az információink.

Fehérvizy István volt ugyanis a dédapánk, akitől két dokumentum is maradt ránk.

Az első az obsitos levele, amit katonai szolgálatának leteltével kapott.

p 2 1A „Végelbocsátási Okmány” szövege sokmindent elárul a tulajdonosáról:

”Fehérvízy István m. kir. honvéd szakaszvezető, született 1840 Magyarország Pozsony megye Püspöki községben, nős, a cs. kir. 72. gyalog ezredben mint gyalogos, őrvezető, tizedes és szakaszvezető, 10 év 1 hó, 4 nap, a m. kir. pozsonyi 58. honvéd zászlóaljnál mint szakaszvezető két évet, összesen tizenkét évet, 1 hónapot és 4 napot szolgált, az 1864-iki, 1866-iki hadjáratban részt vett, a törvényszabta sorhadi és honvédségi védkötelezettségének eleget tevén a honvédség kötelékéből ezennel véglegesen elbocsáttatik. wwwNevezett honvéd szakaszvezetőnek joga van a Hadiérem és Schlesvig Holstein éremnek viselésére.wwwKelt: Pozsony, 1876. évi április 14-én.”

daneremhaderemMegtudhatjuk tehát, hogy több mint tizenkét évig volt katona, ami azt jelenti, hogy egészségesen töltötte ki a kötelező tényleges szolgálati idejét. Nyilvánvaló az is, hogy intelligenciája átlagon felüli volt, hiszen szépen haladva előre a ranglétrán eljutott a legmagasabb fokozatig, amit a legénységi állomány tényleges tagjaként elérhetett: szakaszvezetőként szerelt le. Vitézül harcolt a monarchia két hadjáratában és kitüntetéseket kapott, a Schleswig-Holstein érmet (hivatalos elnevezése „Dán hadjárati emlékérem”) és az 1873-as Hadiérmet. Nős férfiként különösen emberpróbáló teljesítményt tükröz ez az értékes és általam féltve őrzött okirat.

A másik tőle származó emlék egy köszöntő-beszéd kézirata, amelyet valamelyik aratási ünnep alkalmából írt az 1900-as évek legelején. Szövege az ünnep hangulatát megalapozandóan tréfás, különösen mai szemmel nézve:

Köszöntő

Isten jóvoltából kívánom én kegyelmének a tekintetes úrnak, hogy minek utána a mai arannyal foltozott, bársonnyal behúzott, ezüst patkószegekkel kivert szép piros napra fel hagyta virradni a mennyei szent felség, hogy szerentsésen elvégezhettük az aratást, minden baj és elemi csapástól megmentette mind az urakat, mind pedig az aratókat, tegye meg ezt ezután is a mennyei szent felség.

Hogy ne igen sokat számlálgassam tekintetes úrnak a haja szálát, hanem annyi áldással öntse nyakon kegyelmeteket, ahány szál már lehullott a fejük tetejéről és amennyi még most rajta van.

S a mennyei szent cselédeknek egyéb dolga soha ne legyen, hanem kegyelmetek útjából söprögessék a földi gondokat, hogy boldogságuknak fényesen kipucolt csizmája a bajok potsétájában be ne sárosodjék. S a jó kedvük kulatsa mindig tele legyen piros egri borral s valahányszor abból egyet iszik mindannyiszor prositot kiáltson minden selembotskorban járó angyali nemzetség.

És ha netán csuz, köszvény, gutaütés, korela vagy más több ilyenféle nem szeretném vendégek kerülgetnék kegyelmednek háza táját, akkor két paraditsombéli szent hajdu álljon kegyelmed mellett mogyorófa pálcával s kergessék a nem szeretném vendégeket oda, ahonnét jöttek.

S magát pedig tekintetes urat úgy mártogassák mindenféle földi boldogságban, mint az Isten (a) fáraó népét a Vörös-tengerben, mikor Mózest és a többi Izrael fiait akarták üldözni.

S ha eljön az a kegyetlen kaszás, aki minden embert szénának néz s ha lekaszálja ő kegyelmét is, akkor ne hagyják ám a mennyei szekeresek tekintetes úrnak lelkét sokáig forspontos kotsi után járni, hanem csakhamar jőjenek érte másvilági szent lovakkal azaz az angyalok szárnyain és vigyék be abba a mennyei szent udvarba, ahol Ábrahám, Izsák és még a többi zsidó szent patriarchák 33 vörös nadrágos cigány égberöpült hegedűszója mellett járják fényes topánokban, piros bársony nadrágokban a Balaton melléki csárdást.

Isten éltesse az egész úri családot!

Mindamellett tyúkja tojjon tarkát, lúdja költsön szarkát, hogy ha a köszöntőnek meg nem kenyi torkát.

F.I.

koszontoA köszöntő első és utolsó sorai.

Dédnagyapánk a katonai szolgálatának ideje alatt, 1867. október 9-én megnősült, elvette a nagygazda Foglszinger István leányát, Johannát.

A Folszingerek (és a Rotbauerek, Hinterschusterek, Plutzerek, stb.) az 1700-as évektől szereplői a püspöki anyakönyveknek. A szomszédos, az akkoriban főleg németek által lakott Csölléről (Rovinka) települtek át Püspökire. Az őslakosok hamar befogadták őket, akik a rájuk jellemző szorgalmukkal és tudásukkal egyre módosabbak lettek. Nem képeztek zárt közösséget, már a második-harmadik generációjuk magyar párt választott magának.

1720-ból származik az első anyakönyvi bejegyzés, akkor házasodott Folszinger Lőrinc és Rigel Krisztina. Tíz évre rá született meg János nevű fiuk, kinek a felesége később Koller Katalin lett. Az 1765-ben született gyermekük, György esküvője 1787-ben volt, a feleségét Nagy Teréziának hívták. János fiuk 1794-ben látta meg a napvilágot és 20 éves korában nősült. Párja, Jalkóczy Erzsébet nemesi család sarja volt, azon kevesek közé tartoztak, akik nem felejtették el a származásukat és azt bizonyítani is tudták. (Püspöki köznépi lakói közül rajtuk kívül csak az egyik Nagy család és a Galgóczyak nemességéről tudok.) Az ifjú párnak valószínűleg több gyermeke is volt, de számunkra az 1821-ben született István a fontos, aki 1847-ben nősült meg, a Jalkóczyak egy másik ágából származó Ágnes nevű hajadont választotta párnak maga mellé. Az ő - 1848. május 12-én világrajött - elsőszülött leányuk, Johanna lett később a mi dédanyánk.

Foglszinger István nevezetes személy volt, mert évtizedeken keresztül Püspöki első embereként a bírói tisztet viselte.

Fehérvizy Istvánnak és Foglszinger Johannának hat gyermeke született: 1872-ben János, 1874-ben Vilmos, Teréz, Mária, 1884-ben Ferenc és 1893-ban Klára, a nagymamánk.

István dédapánk 1915. április 1-én, dédnagyanyánk 1923. október 1-én halt meg Pozsonypüspökin. A hagyatéki tárgyalás jegyzőkönyveiből láthatjuk, hogy az örökségen egyenlő arányban osztoztak a testvérek. Ekkor már nem érvényesült az a régi gyakorlat, hogy a legidősebb fiú kapta a legnagyobb örökrészt és a leányoknak nem jutott semmi. A sors kegyetlen fordulata folytán úgyis elveszett minden, hiszen Teréz és Mária kivételével valamennyien kénytelenek voltak elhagyni a szülőföldjüket és a II. világháború utáni szlovákiai magyarüldözésnek áldozatul esve Magyarországra kerültek.

vilmosFehérvizy Vilmos az I. világháborúban, mint a közös hadsereg huszárja vett részt. A harcok során orosz hadifogságba esett és csak 7 és fél év után szabadult Szibériából. Szerencsésen túlélte a megpróbáltatásokat, amit sokoldalú tehetségének köszönhetett, Mint asztalos, majd szakács, mindig tudta biztosítani magának a megfelelő élelemadagot és a műhelyben illetve a konyhán a téli iszonyú hideget is el lehetett viselni. (Fogsága alatt készített egy asztali keresztet, amelyet nagymamánknak adott és a mai napig különös gonddal őrzök.) Leszerelve folytatta a gazdálkodást és idővel Püspöki egyik legtekintélyesebb személyévé vált. Állandó tagja volt az elöljáróságnak és a különféle egyleteknek, társaságoknak. Jellegzetes arca gyakran feltűnik a XX. század első felében készült csoportképeken. A hatalom őt sem kímélte, 1945 után kitelepítették és feleségével - Árpa Júliával - a Tolna megyei Mucsfán talált otthonra, 1955-ben, néhány évvel az áttelepítés után meghalt. Az 1906-os születésű István fiának a leszármazottjai élnek aránylag nem túl messze egymástól, Vilmos Komlón (ő néhány éve meghalt), István Bonyhádon és Veronika (Kemény Jánosné) Mucsfán. Összesen 7 gyermekükkel biztosítják a Fehérvizy név fennmaradását.

A következő testvér, Fehérvizy János életében van egy érdekes momentum. 1893-94 körül szerelem szövődött közte és a tőle két évvel fiatalabb Tóth Ilona között. A kapcsolatból gyermek született, 1994. december 4-én, Borbála. Abban az időben egy házasságon kívül született leány helyzete nagyon nehéz volt, különösen faluhelyen a kiközösítés nehéz sorsa várt volna rá. János jó érzésű és becsületes ember volt, mert alig hat hónappal a gyermek születése után elvette Tóth Ilonát és az apaságot elismerve törvényesítette a kislányt. És milyen játékos kedvvel sodorgatják a Párkák az életek fonalát: Borbála beleszeretett unokatestvérébe - István dédapánk Ignác nevű testvérének a fiába - Fehérvizy Józsefbe. 1919-ben, különleges engedéllyel köthettek csak házasságot és lányuk, Veronika, illetve fiuk, Lajos így duplán vihette tovább a család nevét. József élete nagyon nehézzé vált, mert az I. világháborúban a fronton harcolva megsebesült, egy golyó a gerincébe fúródott, olyan kényes helyre, ahonnét a kor műtéti technikájával lehetetlen volt eltávolítani. Sajnos, állapota az évek során egyre rosszabbodott és teljesen járóképtelenné vált. Háromkerekű székbe kényszerülve sem adta meg magát, a ház körüli munkákat szinte teljesértékű férfiként ellátta, gondoskodott az állatokról, fát vágott, stb. A hatalom őket sem kímélte, a Benesi dekrétumok alapján hozott csehszlovák törvények megfosztották állampolgárságuktól és áttelepítették őket Magyarországra. Mosonmagyaróváron sikerült maradniuk, aránylag közel a szülőhelyhez. Gyermekei is ott alapítottak családot és ma is ott élnek. Lajos (sajnos már ő sem él), aki Losonczi Erzsébetet vette el feleségül ügyesen festett képeket, a nálam lévő pozsonyi tájkép is az ő alkotása.

Ignác dédnagybátyánknak volt egy Mihály nevű gyermeke is, akit Nagymányokra telepítettek át. András fia kiváló testi-szellemi állapotban élt (néhány éve ő is meghalt) Mosonmagyaróváron Róbert fiánál, akinek két lánya és egy fia van. Róbert kiváló mézet termel, mesterfokon folytatja azt, ami a Püspöki gazdák szinte mindegyike művelt, a méhészetet. (A Fehérvízyeknek ebből az ágából néhányan Püspökin maradtak, például Ferenc a Május 8. utcában.)

János bácsi miatt kissé elkalandoztam, visszatérek nagymamám következő testvéréhez, Teréziához. Ő Tankovics Gyulához ment férjhez, de nagyon korán magára maradt, az előbb említett 1915-ös hagyatéki irat már özvegyként említi őt. Pozsonyban élt, szüleim Milán nevű fiát úgy emlegették, mint nagyon okos, egyetemet végzett híres személyiséget. Nagyanyai nagynénénk sorsáról semmi további részletet nem tudok, mint ahogyan nem ismert előttem a másik leánytestvér Mária élete sem. Csak annyit tudok róla, hogy Nagy Mihályhoz ment férjhez, 1915-ben ő is özvegy volt. Foglszinger Johanna dédanyánk halála után, 1924-ben készült örökösödési bizonyítványban már mint Lindtner Jánosné szerepelt.

Nagymamánk legfiatalabb bátyja Fehérvizy Ferenc volt. Ő utászként vett részt az első világháborúban. A világégés után hazatérve nem sokáig maradt a szülői házban, Pozsonyba költözött és az egyik nagy szállodában dolgozott, mint londiner. A püspöki születésű Tankovics Herminát vette el feleségül és 8 gyermekük született. 1947-ben őket is áttelepítették Magyarországra, Törökbálintra, fiukkal, az 1928-ban született Gézával együtt. Ő az órás mesterséget tanulta ki és a szakmájában dolgozott nyugdíjba meneteléig. Családunk büszke lehet rá, igaz hazafiként, magyarságáért mindig keményen kiállt és ezért a Rákosi-féle kommunista diktatúra idején komoly retorziókat kellett elszenvednie. Néhány éve ő is meghalt. Feleségével, Bartos Rózsával Törökbálinton élt Géza fiával. Leányuk, Éva Budapesten lakik, neki egy gyermeke van, Viktor.

A felsorolt rokonokon kívül Magyarországon még találunk Pozsonypüspökiről elszármazott Fehérvizieket Ajkán, Érden, Debrecenben, Dombóváron, Fóton, Harkán, Kosdon, Körösladányban, Nagymányokon, Nemesvámoson, Ócsán, Őrbottyánban, Pécsett, Sopronban, Ugodon, Újpetrén, Veszprémben és Zircen. Valószínűleg többségük nem is tud róla, de a rokoni kapcsolat, a közös eredet láthatatlan fonálként összeköt bennünket.

Ugrás az oldal elejére

Kategória: Uncategorised
Találatok: 2482