Nyomtatás

Elüldöztetés a szülőföldről, együtt Rákoskerten 1956 végéig

1947 januárjának utolsó napjaiban híre kelt, hogy Pozsonypüspöki lakosságát is fenyegeti a Csehországba deportálás réme.

A csehszlovák hatóságok ezt nagyon kegyetlen módon hajtották végre. A legtöbb magyarlakta vidéken éjszaka katonasággal körülvették a települést és házról-házra járva egy előzően elkészített lista alapján felszólították a kijelölt családokat az otthonuk rövid időn belüli elhagyására. Csekély személyes holmit engedélyezve, marhavagonokba rakták és a Szudéta-vidékre vitték őket. Ott a cseh gazdák kiválogatták közülük a munkaképes családokat, akik a kitoloncolt németek helyett rabszolgaként művelték az új tulajdonosok földjét. Amelyik családban több gyerek, vagy idősebb emberek voltak, azok hónapokig „nem keltek el” és a vagonokban fagyoskodva, éhezve tengették életüket.

Hogy a fentiek mennyiben befolyásolták sorsunk alakulását, arról a 2006-ban írt „Pozsonypüspöki, ahogyan az emlékeinkben él” című könyvben a következőket írtam:

Bár én még nagyon kicsi voltam akkor, alig múltam el másfél éves, szüleim későbbi elbeszélése alapján jól ismerem a történteket. 1947. február 1-én a barátaink szörnyülködve hozták a hírt, hogy azoknak a listáján látták a nevünket, akiket Püspökiről kényszermunkára akarnak elhurcolni a cseh Szudéta-vidékre. Még aznap este összeült a családi tanács és a következőképpen határoztak: mivel a lakosságcserében kijelölték édesanyám öccsét, édesapám két húgát, a család ezen tagjai csak az időpontot várják az áttelepülésre. Nekünk, a három gyerekkel semmiképpen nem szabad vállalnunk a csehországi rabszolgaságot, ezért el kell mennünk Magyarországra. Édesanyám bátyjának pedig vállalni kell a megalázó és elvei ellen való reszlovakizációt, hogy a hátramaradt vagyont megmentse, bízva egy szebb jövőben. Nagyszüleimet, koruknál fogva már nem fenyegette a Csehországba való elhurcolás veszélye, ők egyelőre maradnak. Mivel a deportálás Damoklesz-kardja a fejünk fölött lógott, azonnal cselekedni kellett. Szüleim másnap felfogadtak két egylovas szánt és az est beálltával a legszükségesebbeket felrakva, engem nagymamám gondjaira bízva, a két bátyámmal nekivágtak a dermesztően hideg éjszakának. A püspöki erdőkön keresztülvezető úton lementek a Dunához és a vastag jégen 1947. február másodikán éjszaka átjutottak Oroszvárra. (Ezen az éjszakán hozzávetőlegesen 60 püspöki család hagyta el ilyen módon az otthonát.) A kultúrház padlójára terített szalmán kicsit megpihentek, de még korántsem nyugodhattak meg. A többi menekülttel együtt órákon belül értesültek, hogy hamarosan Oroszvár is Csehszlovákiához kerül. Elképzelhető az a pánik-szerű kétségbeesés, ami úrrá lett mindenkin. Menekülés tovább, talán a vesszőfutásuk következő állomásán már biztonságban érezhetik magukat! A sorsukat irányító hatalmak kissé visszafogták a csehek és szlovákok területszerző kapzsi vágyát és további területeket már nem hullattak ajándékként az ölükbe. A közeli Rajka lakosai is megnyugodhattak, egyenesen a párizsi magyar nagykövettől érkezett táviratban jött a rettegésüket feloldó jó hír: „Rajka magyar marad!”

A Dunán átjutott, a szülőfalujukból elűzött menekültek tömegesen kerestek átmeneti menedéket a már biztosan Magyarországhoz tartozó településen.

Az Oroszvárról sietve továbbvándorlók között voltak szüleim és két bátyám is. Rajkán lakott édesanyám leánykori barátnője aki még a háború előtt ment férjhez egy ottani fiatalemberhez, de szüleimmel folyamatosan tartották a kapcsolatot. Sajnos, nála nem volt hely és egy bizonyos Rappay nevű gazda engedte át nekünk azt a házukhoz tapasztott kis kamraépületet, ahol néhány hétig, a bezsúfolt bútorokra terített ruhákon meghúzódhattuk és biztonságban tudhattuk a magunkkal hozott holminkat is.

jegyzA rajkai vámhivatalban felvett jegyzőkönyv

Miután úgy-ahogy elhelyezkedtek, szüleim jelentkeztek a magyar hatóságoknál és néhány napi várakozás után édesapám ismét nekivágott a határnak. Püspökire érve megnyugtatta az otthon maradottakat, hogy szerencsésen átértek. Engem meleg ruhákba bugyolálva felültetett egy kis karos szánkóra, rákötözött és ismét nekivágott a keserves útnak. Az úton, de különösen a már zajlásnak indult Duna durván összefagyott jégtábláin, számtalanszor felborult a kicsike jármű. Bár a rám csavart takarók megvédtek, ez az utazás olyan maradandó élményt jelentett számomra, hogy utána évekig rá sem tudtam nézni a szánkóra.

Elképzelhető az öröm, amivel édesanyám és testvéreim fogadtak, amikor holtfáradtan és összefagyva megérkeztünk!

Rajkán csak egy rövid ideig maradhattunk, mert az olvadásnak indult hótól megáradt Duna elöntéssel fenyegette azt a kamrát, ahol meghúztuk magunkat. Akkor már Kistarcsán élt a negyvenes évek elején odaköltözött, szintén püspöki Hacskó család, akikkel rokoni kapcsolatban voltunk. Hívtak, költözzünk oda, talán közelebb kerülve a fővároshoz, édesapám könnyebben elhelyezkedhet valamelyik gyárban. Megfogadtuk a tanácsukat, de amilyen hamar csak lehetett eljöttünk tőlük, mert volt egy tüdőbeteg kislányuk és féltünk a fertőzéstől. Sikerült is bérelni egy hétvégi bódét, ahol már senkinek nem voltunk a terhére. munkakonyvÉdesapám azonnal elkezdett állást keresni és 1947. március közepére talált is munkát egy pesti gyárban. Volt tapasztalata a nehézvegyipari gyártásban, így aránylag ismerős munkahelyi környezetet talált az Emergé Magyar Ruggyantaáru Gyárban, ahol mint vulkanizálót alkalmazták. Az átmeneti időszakban, amíg nem volt munkája, édesanyám tartotta el a családot, a menekült ismerősöknek, rokonoknak varrt ruhákat, így jutottunk egy kis pénzhez. (Letelepedésünk után még évekig tartotta a kapcsolatot az ország különböző vidékein új otthonra talált rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel és nyaranta jártuk a vidéket, hogy új ruhákat varrjon az asszonyoknak, lányoknak. Ezekért a munkákért terménnyel fizettek, így tudta biztosítani a családnak a szükséges élelmiszer egy részét.)romandon

Időközben, a szlovák-magyar lakosságcsere kapcsán apai nagynéném családjával Rákospalotára került. Tőle kaptuk a hírt, hogy az Áttelepítési Kormánybizottság rákospalotai kirendeltségének listáján szerepel egy Rákoskerten lévő, üresen álló hétvégi ház, amit a tulajdonosa bérbe adna. Szüleim kaptak az alkalmon, kérték a lakás kiutalását, amit meg is kaptak. Így 1947. év októberében Rákoskertre jöttünk, ahol aztán végre megtaláltuk azt a települést, ahol nyugodtan élhettünk.

A Tulipán - ma Kerekeskút - utca 31. szám alatti nyaraló valójában nem volt alkalmas lakóháznak, falai vékony gerendákra kívül-belül felszögelt deszkákból voltak, a közöket pedig salakkal töltötték ki, így a hőszigetelése nagyon rossz volt. Később, már iskolás koromban derült ki, hogy a kistarcsai tartózkodásunk során én magam is megfertőződtem tuberkulózis baktériumokkal, a rozoga kis házban fagyoskodva eltöltött tél is meglehetősen megviselte szervezetemet. Szüleim kérvényezték az áttelepülési kormánybizottságnál, hogy utaljanak ki számunkra az elhagyott házak közül egy lakhatóbbat, cserében a Püspökin hagyott ingatlanjainkért.hazunk Kérésünk meghallgatásra talált és másfél évre rá, 1949 májusában átköltöztünk egy másik házba. Az épület ugyan nem volt befejezve, a fele készült el csak és délnyugat felől egy csupasz téglafal határolta, de azért ez már télen is jól lakható volt.”

A szülőföld vonzása nagyon erős volt, a család majd minden tagját kínozta a hon-vágy. Ernő kicsit a kalandvágytól is hajtva két alkalommal is visszaszökött. Először a nála néhány évvel idősebb távoli rokonunkkal, Hacskó Károllyal vállalták az utat és látogatták meg az otthon maradottakat. Második alkalomkor már megerősítették a határőrizetet és a visszaút nagyon veszélyesnek ígérkezett. Ezért azt a nem kevésbé kockázatos módját választotta a hazajutásnak, hogy elrejtőzött az 1948. október 5-én Magyarországra áttelepített rokonaink (édesapánk húgának, Mariska néninek a családjáról van szó) bevagonírozott bútorai közé. Így sikerült épségben visszajutnia.

Édesapánk szenvedett a legtöbbet a honvágy miatt. Családfőként különösen nyomasztotta a sokszor kilátástalan jövő, de szerencsére édesanyánknak mindig sikerült lelket önteni belé és így visszaadni az életkedvét. A Püspökiről elüldözöttekkel szinte mindennapos kapcsolatot tartottak. Különösen igaz volt ez a rokonokra. Külföldre még levelet sem nagyon lehetett írni, arról meg majdnem 15 évig szó sem lehetett, hogy a szülőföldre hazalátogassanak, így a Magyarországon élők keresték fel egymást, hogy gondjaikat megosszák. Nagyon gyakran találkoztunk édesapánknak Rákospalotán élő testvéreivel, de meglátogattuk az Ecseren lakó Bedecséket, a kistarcsai Hacskóékat, eljött hozzánk Hervai Jani bácsi, édesapánk unokatestvére a Csepel motor-kerékpárján, Klepoch Ernő a lányaival Rákoscsabáról, Némethék Sopronból, a másik unokatestvér, Machán Frigyes Budáról. Mi kevesebbet utaztunk, eltekintve az előzőekben említett nyári körutaktól.

Szüleink éjt nappallá téve dolgoztak, hogy pótolják valahogyan azt a veszteséget, amely ért bennünket, amikor szinte mindenünket hátrahagyva kiüldöztek otthonunkból. Édesapánk három műszakban dolgozott majdhogynem embertelen körülmények között a túlhevített gőzzel működő életveszélyes vulkanizáló kazánok között. Három alkalommal súlyos baleset is érte, kétszer a túlnyomástól szétrobbanó tömlőkből kiömlő gőzsugár forrázta le őt, úgy, hogy kórházba került, egyszer pedig a szétrepülő gépalkatrészek sebesítették meg a fején. Mindezek ellenére hűségesen kitartott a munkahelye mellett egészen nyugdíjazásáig.

A gyár vezetősége elismerte teljesítményét, több alkalommal is kapott kitüntetést és hosszú időn keresztül brigádvezetőként, majd előléptetése után csoportvezetői beosztásban irányította munkatársait.

sztahanovA három műszak váltakozását sohasem tudta teljesen megszokni, különösen az éjszakázás volt nehéz. A néhány órai nappali alvás nagyon kevés volt, hiába igyekeztünk a legteljesebb csendet biztosítani, nem tudta kipihenni magát. A munka mellett művelte a kertet is, megtermelve a szükséges élelem jó részét. Tartottunk baromfiakat és disznót, azokat is el kellett látni takarmánnyal, amit a szomszédos falvakban szerzett be és gyalogosan, a kukoricászsákot a kerékpár vázán keresztülvetve tolta haza akár Maglódról is. A Csokonai utca 47. szám alatti házunk telke elég kicsi volt, kevés volt a beültethető terület, mert jó részét elfoglalta a ház, az előkert, az ólak és a baromfiudvar. Hogy meg legyen a szükséges zöldségmennyiség, felesben vállalta a szomszédos telek művelését is. Mi, gyerekek igyekeztünk tőlünk telhetően segíteni, de hát az nem volt valami sok.

Édesanyánk nagy-nagy szeretettel nevelt bennünket. Ő nem járt el munkába, hanem a legtöbb rákoskerti asszonyhoz hasonlóan úgynevezett „háztartásbeli” volt. Az biztos, hogy sokkal többet dolgozott, mint akinek munkahelye volt! Visszaemlékezve csak csodálni tudjuk őt, hogyan bírt annyi szerteágazó feladatot teljesíteni. Amellett, hogy ellátta a ház-tartással járó feladatokat és nevelte a három fiát, szinte éjjel-nappal varrt. Szabta az anyagokat, összeállította a ruhákat a rákoskerti asszonyok kívánsága szerint és bedolgozóként százszámra készített gyermekruhákat a Budai Háziipari Szövetkezetnek. A szállítás is az ő feladata volt, keresztülutazva a városon el kellett hozni a kiszabott anyagot, a kellékeket és elkészültük után kivasalva, felcímkézve vissza is kellett juttatni az árut. Néha-néha besegítettünk mi is, gombokat varrtunk, írtuk a címkéket és cipeltük a szatyrokat, ha éppen akkor szállított, amikor nem voltunk iskolában. Többször annyira elfáradt, hogy nem tudta hajtani a varrógépet és olyankor az ölébe ülve én tapostam a pedált, ő meg igazgatta az anyagot.

Mindezek ellenére őszintén mondhatjuk, hogy boldog gyerekkorunk volt. Szüleink nagyon szerettek bennünket és ez volt a világon a legfontosabb. A szegénységet nem éreztük, mert a környezetünkben senki sem élt lényegesen jobb mód-ban, mint mi. Ennivalónk, ruhánk mindig volt és megelégedtünk azzal, ami jutott nekünk.

harmanEz a kép 1950-ben készült rólunk.

Rákoskert valóban befogadott minket. Az itt élő férfiak bejártak a budapesti gyárakba dolgozni, a nők inkább otthon maradtak a gyerekekkel és nagyon hasonló gondokkal küszködtek, mint mi. A meglehetősen elszórtan álló házacskák túlnyomó része akkora volt, mint a miénk, egy szobában és konyhában éltek a 4-5 tagú családok. Az iskolába járó gyerekek között jócskán voltak olyanok, akik a jó idő beálltától késő őszig mezítláb jöttek a tanításra és néha táskájuk sem volt. A tankönyvekkel, füzettel a hónuk alatt, újságpapírba csomagolt zsíroskenyér uzsonnájukkal a zsebükben érkeztek.

Ernő és Árpád nagyon jól beilleszkedett a közösségbe. Mindketten kitűnő tanulók voltak és hamar barátokra találtak. Ernő egy rövid ideig cserkész volt, a rákoscsabai 140-es Pro Pátria csapathoz tartozó rákoskerti őrs tagjaként. A gyerekeket vallási alapon tömörítő cserkészetet a kommunisták nem nézték jó szemmel és 1948-ban betiltották a működését. A mozgalom sok elemét lemásolva, de alapvetően szovjet mintára létrehozták az úttörő mozgalmat. A felső tagozatos iskolásoknak kötelező volt a belépés. Testvéreim őrsvezetőként ott is megállták a helyüket, sőt Árpád nyolcadikos korában jutalmul selyemnyakkendőt kapott és kinevezték rajvezetőnek.

Ernő 1950-ben járta ki az általános iskolát és a ferencvárosi Fáy András gimnáziumba jelentkezett. jelvenyNem vált be a választása, két év után úgy döntöttek a szüleim, hogy inkább tanuljon szakmát és átíratták egy autószerelő szakiskolába. Ott kiválóan bizonyított, a képzés alatt kétszer is megkapta a „Kiváló tanuló” kitüntetést. Miután megszerezte a szakmunkás bizonyítványt, azonnal beiratkozott a Rippl-Rónai utcában lévő közlekedési technikum esti tagozatára és ott képezte tovább magát. Tanulmányait sajnos nem tudta befejezni, mert az egész világot megrengető 1956-os forradalmi események megakadályozták benne, de erről kicsit később essék szó.

Még gimnazista korában, 1952. májusában beiratkozott a Magyar Repülő Szövetség Műegyetemi Alapszervébe. Ezzel egy gyermekkori álma valósulhatott meg, ami után addig csak a földről sóvároghatott, vitorlázó repülőgépre ült ő is. Kiváló géneket kapott a cvizsgaszüleinktől, mert a közmondásosan szigorú repülőorvosi vizsgálaton azonnal alkalmasnak találták. Azt már a saját szorgalmának és fáradtságot nem ismerő kitartásának köszönhette, hogy éppen csak betöltve a 16. életévét, augusztus 15-én „A” vizsgát tett, rá alig egy hétre pedig teljesítette a „B” vizsga követelményeit a Tatabánya-Kecskéd közelében lévő repülőtéren. (Édesapánkkal meglátogattam őt a táborban és számomra is életre szóló élmény volt látni a gépeket és - igaz, hogy csak a földön - a Koma és Vöcsök pilótakabinjába is beülhettem.) Úgy látszik a repülés nem elégítette ki a kalandvágyát, mert 1953-ban újabb szenvedélyének, az ejtőernyőzésnek is hódolni kezdett. Szüleink nagyon aggódtak érte, de szerencsére egy bokaficamon kívül nem történt komoly baja. Azért a vitorlázást sem hanyagolta el, 1954 áprilisában megszerezte a három sirállyal díszített, a „C” vizsgát igazoló jelvényt.

A két éves szakmunkásképzőt kitűnő eredménnyel befejezve azonnal elhelyezkedett a Fővárosi Villamosvasút Vállalatnál. Az azóta már megszűnt Damjanich utcai trolibusz garázsban alkalmazták, mint karbantartó motorszerelőt. Ott kiélhette az autóvezetői hajlamait is, amikor a megjavított trolibuszokat próbajáratra vitte. wwwHihetetlen vitalitással rendelkezett, mai ésszel nehezen fogható fel, hogyan volt mindenre energiája. Dolgozott a munkahelyén, nem is akárhogyan, mert még két éve sem volt az FVV-nél és már a karbantartó csoport vezetését bízták rá, rá a még huszadik életévét be sem töltött fiatalemberre! Esti iskolába járt hetente háromszor, repült a Hármashatár-hegyi vitorlázó gépekkel, ejtőernyős ugrásokat hajtott végre és a maradék idejében táncos összejövetelekre járt, ahol a lányok első számú kedvence volt.

Árpád 1953-ban járta ki az általános iskolát. Kitűnő tanuló volt, így válogathatott a továbbtanulási lehetőségek között.oklarp Ő az elektroműszerész (azon belül a vasúti távközlő– és biztosítóberendezés műszerész) szakmunkásképzőt választotta. (Döntése nagyon jónak bizonyult, mert nyugdíjba vonulásáig - folyamatosan továbbképezve magát, egyre magasabbra kerülve a ranglétrán- ezen a szakterületen maradt, és az ország egyik legkiválóbb szaktekintélyévé vált.) A tanintézet legjobb tanulója volt és 1955 tavaszán kitüntetéssel végzett. Az első időkben, mintegy két évig a MÁV nagyiccei telephelyén lévő szerelő-csoportban dolgozott, majd áthelyezték a Keleti pályaudvar területén lévő biztosítóberendezéseket karbantartó csoporthoz. Nem csak a szűken vett szakmája érdekelte, hanem a rádió (az akkoriban nagyon népszerű rádióamatőrséget is kipróbálta), majd később a televízió is. Rádiókészülékeket épített és javította is az ismerősök elromlott masináit.

Én 1951-ben iratkoztam be a rákoskerti általános iskola első osztályába. Nem okozott gondot a beilleszkedés, bár attól az egy naptól eltekintve, amit próbaként az óvodában töltöttem, végig otthon, édesanyánk szoknyája mellett voltam. Két évig ugyan Árpád is abban az iskolában tanult, de ott soha nem találkoztunk. Az iskolában négy tanterem volt, ezért két műszakban folyt a tanítás még szombaton is. Az egyik héten az alsó tagozat (1-4. osztály) volt délelőttös és a felsősök (5-8. osztály) mentek délután, a másik héten váltottunk, mi voltunk délután és ők délelőtt. Így azután mindig elkerültük egymást. De nem is volt szükségem segítségre, mert szelíd fiú voltam, verekedésbe nem keveredtem és a tanulással sem volt gondom, mivel már ötévesen ismertem a betűket és még nem voltam hat, amikor már kiolvastam életem első regényét a Robin Hood címűt. Az iskolából hazaérve gyorsan megcsináltam az írásbeli házifeladatot és utána enyém volt a világ. Otthon a tankönyvet elő sem vettem, elegendő volt az, amit az órán hallottam, így is nagyon jó tanulónak számítottam.

A Csokonai utcában (ma Pásztorfalva utca) és a környékén több hasonló korú gyerek lakott, akikkel hamar összebarátkoztam. Amíg világos volt, együtt játszottunk a Vida-dombon, vagy az utcában lévő homokbányában. Sötétedés után otthon körülültük a petróleumlámpát és annak csekély fényénél olvastam azokat a könyveket, amelyeket testvéreim szereztek (egy Märklin építőkészletet cseréltek el 50 kötetért), miközben édesanyánk dolgozott a varrógépen. (Még ma is vissza tudom idézni a kitűnő német Neumann gép zakatolását és látom lelki szemeim előtt édesanyánkat, ahogyan a pedált hajtva igazgatja a le s föl járó tű alá a ruhaanyagot.) Nagyon-nagyon sokszor ez a hang ringatott álomba bennünket.

szuronyBarátaimmal imádtunk katonásdit játszani, kis csapatunknak nevet is választottunk, mi voltunk a „Sasvadászok” és egy elhagyott telken lévő üres deszkabódéban volt a főhadiszállásunk. Még kincstárunk is volt, egy, a Vida-dombon talált feltört páncéldobozban tartottunk mindenféle, csak számunkra értékes dolgot. Igazi fegyvereink is voltak, az öregek által kidobásra ítélt kardok és szuronyok. (Akkor nekem nem volt semmi hasonlóm, de később Dobronai Tibor barátom, aki legidősebb lévén, a csapat kapitánya volt, nekem ajándékozta az ő 1935 mintájú tisztesi bajonettjét, amit a mai napig a kincseim között őrzök.)

A határjárásaink során becsatangoltuk a környéket és közben nagyon közel kerültünk a természethez. Azt hiszem, ezek a tapasztalatok erőteljesen formázták a fejlődő értelmünket és jellemünket is alakították. Láthattuk a szántóföldi paraszti munka különböző fázisait, találkoztunk a különféle vadon élő kisállatokkal, figyelhettük a madarak életét és az általunk csak nádasnak nevezett Merzse-mocsár vízivilágát is megismertük. Ma is mélységes hálát érzek szüleink iránt, amiért annyira megbíztak bennem és engedték, hogy szabadon élhessem a gyermekkoromat.

Mivel csak néhány év telt el azóta, hogy elhagyni kényszerültünk a szülőföldünket, szüleink beszélgetéseiben állandó téma volt a püspöki emlékek felidézése. Körülöttünk tombolt a Rákosi féle kommunista diktatúra, de mi nem nagyon foglalkoztunk a politikával. A média ma tapasztalható, mindenkit befolyásolni igyekvő erőszakos áradata akkoriban ismeretlen volt számunkra. Utcánkban egészen 1955-ig nem volt villany, a rádiónk lepecsételt csomagolásban a padláson volt, a Szabad Nép című újság járt ugyan, de édesapánkon kívül más bele sem nézett. A szüleinket a napi megélhetés biztosításának kemény feladata foglalkoztatta, lekötve az összes energiájukat, mi, gyerekek pedig nem sokat törődtünk a körülöttünk zajló politikai folyamatokkal. Pedig történtek érdekes események, mint például akkor, amikor megjelentek fölöttünk a németországi Szabad Európa Rádió héliummal töltött ballonjai, amelyek szórták a röplapokat. Néhányat hazavittem belőlük, de kénytelenek voltunk odaadni a házról-házra járó rendőrnek.

egyutt1956 nyarán készült rólunk egy fénykép, a család valamennyi tagja örömmel és a jövőben bízva állt a szomszédunknak a gépe elé.

Így éltünk egészen 1956 őszéig, amikor is életünk ismét sorsdöntő fordulatot vett. A családunkban bekövetkezett változás középpontjában Ernő bátyánk állt.

1956. október 22-én még egy teljesen átlagos hétfői munkanap volt és a következő napon, 23-án reggel is mindenki ment a dolgára. Édesapánk és bátyáim a hajnali vonattal dolgozni mentek, én az iskolában töltöttem a fél napomat, édesanyánk pedig szokás szerint ellátta a háztartást, majd szorgalmasan varrogatott. A rádió hírei sem keltettek különösebb zavart a munkából hazatérőket váró otthoniakban, nem is nagyon hallgattuk azokat.

Nyugtalankodni akkor kezdtünk, amikor este hiába vártuk haza Ernőt. Igaz, hogy gyakran az egészen késői vonattal érkezett, de akkor még éjfél után is üresen maradt a dupla ágynak az a fele, ahol ő szokott aludni. Szüleink egyre jobban aggódtak érte.

Másnap, 24-én reggel a rádióban csak klasszikus zene szólt és az azt megszakító rendkívüli hírek hátterében kézi-fegyverek ropogását lehetett hallani. Felmentünk a Vida-dombra és saját fülünkkel is hallhattuk a távoli csatazajt. Az országúton megélénkült a forgalom, katonai járművek igyekeztek Budapest felé. Egész napunk aggódó bizonytalanságban telt el, szüleink már a legrosszabbra gondolva, szinte reszketve várakoztak, hátha kapnak valamilyen hírt Ernőről. Hát kaptak is, az utcánkban lakott édesapánk egyik hírhedten kommunista munkatársa, aki azzal állított be, hogy „Láttam Ernő gyereket a Rákóczi úton revolverrel a kezében a semmirekellők között!” Mondanom sem kell, hogy ez az otromba kijelentés mennyire rosszul esett nekik és tovább fokozta a nyugtalanságukat. Kétségek között hánykolódva telt el 25-ike is, míg végre este holtfáradtan betoppant a bátyánk. Kimondhatatlanul megkönnyebbültünk, de nyugalmunk nem tartott sokáig.

Talán jobban teszem, ha átadom a szót Ernőnek és az azokban a napokban történteket - elejétől kezdve - ő meséli el:

„1956 október 23-án az Autó és Közlekedésipari technikum esti tagozatára kissé megkésve érkeztem a Rippl Rónai utcába. Munkám annyira lekötött aznap, hogy semmiről nem értesültem, ami arra utalt volna, hogy valami rendkívüli esemény van kialakulóban. A villamoson, a peronon álltam meg a vezető mögött. Feltűnt, hogy alig volt pár utasa. Kérdésemre valami tömeggyűlést említett, ami a Bem szobornál volt megrendezve, azt mondta oda ment mindenki. Hogy mivel kapcsolatban azt nem tudta. Suliba érve rohantam fel az emeletre. Osztályom üres volt, ajtaja tárva nyitva. Táblán hatalmas betűkkel „BEM SZOBORNÁL TÜNTETÜNK”, alatta „RUSZKIK HAZA”. Azt a leborult szivarvégit! Talán jobb lenne letörülni az üzenetet – gondoltam - nehogy holnap osztálytársaimmal az Andrássy út 60-ban próbálják nyakunkra illeszteni a hurkot, amikor lihegve befutott egy másik későn érkező, nálam pár évvel idősebb srác. Ő se tudott semmiről. Elhatároztuk, hogy elindulunk megkeresni a többieket. Siettünk, de a szónoklatoknak, szavalásoknak vége volt mire a szoborhoz értünk, a tömeg amibe belekeveredtünk, nagy lelkesen a parlamentet vette irányba, hogy amint megtudtam, valami egyetemisták által megfogalmazott 16 pontos követelést kézbesítsen a kormány tagjainak. Az indulat mindig jobban és jobban hatalmába kerítette mindkettőnket, a tömeghangulat felszabadult, ujjongás volt. Nem tudtam másra gondolni csak 1848. március idusára, Pilvax kávéházból megindult tömegre, több ezren, egy emberként egyszerre jutottunk közös nevezőre. Mindannyiunkba Petőfi szelleme költözött, lelkünket egy mindazideig nem érzett csodálatos hazaszeretet tüze fűtötte.

Mire lassacskán a parlamenthez értünk, ránk sötétedett. Körülbelül a tér kellős közepén kötöttem ki. Egy tűt se lehetett volna leejteni. Szardíniaként szorultunk egymáshoz. Marseillaiset, szózatot, himnuszt énekeltük, valahonnét hangszóró is előkerült, valaki tolmácsolta a nép követelését. A papírlapról a 16 pont került felolvasásra ami a tömeg ujjongó helyeslését váltotta ki, majd egymás után követelték különböző miniszterek erkélyen való megjelenését. Az elfüggönyözött ablakok, ajtók mögött semmi mozgás nem volt észlelhető. Hirtelen sötétségbe borult minden. Kikapcsolták az áramot remélve, hogy az a tömeg feloszlását fogja előidézni. Nagy hiba volt. Az országház tetején valami oknál fogva a hatalmas vörös csillag egyetlen fényként tovább ragyogott, mintegy emlékeztetője az ország idegen uralom alá rendeltségének. Senki nem mozdult. Táskáinkból előkerültek a tankönyvek, füzetek, újságok. Fáklyává vált minden, ami égett. Szinte nappali fényben kértük és elvártuk, hogy a hatalmasok valami formában kedvezően reagáljanak a magyar nép követelésére. Egyszerre felgyulladtak a lámpák. Erkélyen megjelent néhány politikus. Nyugalomra és feloszlásra szólítva fel bennünket. Kórusban követeltük Nagy Imrét. Mindannyian úgy éreztük, hogy a megszállók bábkormánya által kiebrudalt politikus lesz népünk legrátermettebb reprezentálója. Végre valahára előkerítették Nagy Imrét, aki röviden megismételte az előtte elhangzottakat. Biztosra vettük, hogy nem mondhatta azt, ami a szívén feküdt, talán hátulról puskacső volt a bordái közé nyomva. Miután az erkélyről visszalépett a terembe, egymás után aludtak el a belső lámpák. Egy darabig próbáltuk visszahívni, sikertelenül.

„Menjünk a rádióhoz meghirdetni a világnak, hogy mit akar a magyar nép!”- Jött valahonnét a javaslat. Megindult a tengernyi ember. Lassú haladás közben szájról szájra adódott a legújabb hír: „Egy másik tömeg most dönti le a Sztálin szobrát”. Csodának tűnt minden, szinte hallani véltük a népünket gúzsba kötő láncainak lehullását.

Körút teljes szélességében, sok utcasarokra visszanyúló tömeg, végre Bródy Sándor utca bejáratához ért. Eszeveszett pánik fogadott. Rengetegen kiabálva, hadonászva, futottak felénk. Megtudtuk, hogy egy nagyobb csoport megelőzött bennünket, akiknek megbízottjai a rádióba kívánták olvasni, hogy mit kíván a magyarság. Nem engedték be őket. ÁVÓ-sok akik valaki által oda lettek rendelve, állig felfegyverezve, rendőr ruhában érkeztek teherautó számra, akik az épületben elhelyezkedve az ablakokból tüzet nyitottak a tömegre. Több halottat és sebesültet szállítottak a Rókusba mondták.

Többedmagammal nem fogadtuk el, hogy magyar a magyarra képes fegyvert fogni, hát még lőni is. Bródy Sándor utca tiszta üres és csendes volt. Le se lassultunk amikor utca szélességben vállvetve meneteltünk.

Már csaknem a bejáratnál voltunk, amikor elszabadult a pokol. Fegyverropogás, ablakokban a torkolattüzek, körülöttem sikoltozás, jajveszékelés. Megtorpantunk. Szanaszéjjel élettelen testeket, meg vérző, jajgató sebesülteket emeltek az épen maradottak a fejük fölé. Hozzám legközelebb egy rövid testalkatú kiskatonát emeltek magasra. Nem szenvedett. Hanyatt volt amikor többedmagammal felemeltük, fejével a körút felé sodródtunk, visszafele. Én a derekánál voltam. Felfele nézhetett szerencsétlen, amikor homloka közepén érte a találat. Mint a cethalból a víz úgy spriccelt vére, amíg valaki kendőt nem tett rá.

Kimondhatatlan keserűség és bosszúvágy váltotta fel bennem a röviddel azelőtt érzett izgalommal párosult örömmámort. Kimerülten roskadtam bele egy a múzeummal szemben megrekedt, elhagyott villamos ülésébe néhányad magammal, hogy megpróbáljam valahogy rendbe szedni összekuszált gondolataimat. Pár percbe telt, hogy körülnézzek a félhomályban és észrevegyem, hogy velem szemben nem ül más mint Eckschmiedt György osztálytársam akihez Fáy András reálgimnáziumban nagyon közeli barátság fűzött, különösen azért, mert mint a Műegyetemi Vitorlázórepülő Klub tagjai, együtt repültünk Hármashatár-hegyen. Bóbiskolásából magához térve kölcsönösen megörültünk a találkozásnak, beszámoltunk egymásnak a nap eseményeiről. Nem messze a Ferenc körúton lakott. Javasoltam, hogy menjen haza, ha álmos. Válasza örökre bevésődött emlékezetembe: „Ernőkém! Mi most írjuk a történelmet. Aludni máskor is lehet.”. Akkor döbbentem csak igazán rá az események valódi jelentőségére. Mi leszünk majd a magyar utókor példaképei, tehát elismerést tettekkel kell kiérdemelni – gondoltam. Ennek jegyében köteleztem el magam egy életre. Elhatároztam, hogy a sötétség leple alatt, a múzeumkert baloldalán beültetett díszbokrok közt bujkálva kikémlelem a gyilkosok hollétét. Gyurkával akkor szakadt meg a kapcsolatom, mert nem volt hajlandó velem jönni. Úgy tűnt teljesen egyedül vagyok, amikor a kert közepe táján belebotlottam egy srácba. „Nemrég vittek ki innét egy halottat” mutatott a földön egy hatalmas sötét vértócsa foltra. „Jöttem megnézni, hogy nincs e itt még valaki. Jobb lesz viszont, ha visszamegyünk, mert az biztos, hogy ha kiböknek, minket is lelőnek!” Ágak közt leselkedve, túl közelinek tűnt az emeleti ablakokból néha megeresztett géppisztoly-sorozatok torkolattüze. Szikrát vetettek az előttünk lévő kerítés kőoszlopaiba, vertvasába, utca kövezetébe csapódott golyók, de épségben értünk vissza a körútra. Valaki megjegyezte, hogy véres az ajkam. Valami ág megszúrt a bujkálás köz-ben – gondoltam és a kis sebet leragasztottam cigarettapapírral. Sok év múlva fogorvosom azt kérdezte a röntgen képet nézve, hogy hogyan került egy fémdarab az ajkamba? Fogalmam se volt, de egyszer csak rádöbbentem az előbb felvázolt esetre. Valószínűleg a kerítésen széttörő lövedékek szilánkja sebesített akkor meg. Elkértem tőle a képet és elraktam a többi emlékeim közé.

pisztolyA körúton hirtelen nagy tumultus támadt. Egy ponyvás Csepel teherautó érkezett a Rákóczi út felől, melyről karabélyok, géppisztolyok kerültek szétosztásra. „Lámpagyárból jött” terjedt el a hír. Rövidesen megérkezett a sok láda lőszer is, amit egy üres üzlethelységbe raktak be, azt akkor tatarozhattak, mert nem volt ajtaja, a kirakatablaknak is csak a kerete volt. Oda álltam én is, de mire rám került volna a sor, kiürült a kocsi és indult vissza egy új fuvarért. Pár perc múlva befutott egy másik Csepel. Azon voltak pisztolyok is, abból kértem egyet. Örültem, mert azt egyszerűen zsebre lehetett vágni, habár jó nagy volt, ugyan az a fajta golyó volt jó bele, mint a ruszki géppisztolyokba. Magamhoz vettem annyi lövedéket amennyit csak bírtam, teleraktam a tárat és néhányad magammal a múzeum Baross utcai felén, pár katona ember segítségével a levegőbe durrogtatva próbáltuk ki, hogy és mint kell a különböző fegyvereket kezelni. Szerencsém volt, hogy egy tapasztalt frontharcosra akadtam, aki kioktatott, mert filmen láttam, amikor valaki behajlított balkarja könyökére helyezett pisztolyával célzott és lőtt. Ha én is úgy csináltam volna automata fegyveremmel, a visszavágódó zár összetörte volna arccsontomat.

Hirtelen nagy dübörgésre, csörömpölésre figyeltünk fel. Rákóczi út felől tankok jöttek felénk. Szaladtunk eléjük. Magyar T-34-esek voltak. Odamentem az elsőhöz. A torony nyitott csapóajtajánál a parancsnok próbált az eseményekről tájékozódni, ami nem volt könnyű mert mindnyájan egyszerre beszéltünk. Őket azért rendelték oda, hogy bennünket rendbe szedjenek, de amikor megtudta, hogy minket – a honfitársait – gyilkolták halomra, elhatározta, hogy utánanéz a dolognak és tankjával befordult Bródy Sándor utcába, továbbra is állva a nyitott toronyban. Mi tódultunk a tank után. Hirtelen ismét elszabadult a pokol. Az ablakokból tüzet nyitottak ránk. Visszaszaladtunk a körútra, várva a tankra. Egyszer csak eldurrant a tank ágyúja. Még a föld is megremegett alattunk.

Pár lövés után visszatolatott. A rengeteg ember miatt nem fértem a közelébe de jött a hír, hogy a parancsnokot kilőtték az ÁVÓ-sok. Rövidesen egy másik tank ment be a Bródy Sándor utcába. Fülsiketítő lövéseitől visszhangzott a város. Ablakokból viszonozták a most már fegyveres szabadságharcosok tüzét. Elhatároztam, hogy hátba támadom a gyilkos bandát. Elindultam, keresni egy módot a rádió épületébe való bejutásra hátulról. Isten tudja merre bolyogtam a sötétben. Egy keret nélküli szenespinceablakra akadtam valahol a háztömb mögött, bemásztam, hogy az épületen keresztülmenve célba érjek. Minden ágyúlövésre hatalmas bádogfazékszerű csörömpölés támadt körülöttem. Öngyújtóm fényénél zárt vasajtóra akadtam, megfeneklettem. Nagy nehezen visszavergődtem az utcára. A tank ágyúlövései folyamatosan rengették az ablakokat. Eszembe jutott a Sztálin szobor és elhatároztam, hogy odamegyek. Már pirkadóban volt, amikor munkahelyemre a Damjanich utcai troliszerviz garázsához értem. Sehol egy lélek, az éjszakai műszaknak se híre, se hamva. Az irodarész tárva nyitva, íróasztalomról mindent belerámoltam a fiókokba, majd felmentem az emeletre, ahol az oktató teremben ismerősökre akadtam. Egy fiatal trolisofőr jóbarátom volt ott két 18-19 éves újonc kalauzkislány társaságában. Egyikük a menyasszonya volt, éppen tologattak össze pár asztalt, ágynak. Azt hiszem Soroksárról ragadtak benn Pesten. Már bőven kivilágosodott amikor a vőlegény és a menyasszony után az én kis kalauzkám is mélyen elszundizott. Nehogy felébresszem őket, lábujjhegyen leléptem. Habár egy sziporkányit se aludtam, utcára érve a reggeli hideg, nedves levegő egyből felfrissített. Kongtak az utcák az ürességtől. Se autók, se troli, se busz, semmi. Pár ember lézengett itt-ott. A Keleti-pályaudvar felé vettem az utat, remélve, hogy a talponálló gyorsbüfében tudok valami harapnivalót venni, mert éhes voltam, mint egy farkas. A Baross tér, a pályaudvarral együtt tele volt emberekkel, mintha a környékből mindenki odajött volna. A finom forró virsli, zsemlye és a fasírt azonnal vérré vált bennem az biztos!

Megtudtam,hogy Sztálin szobrot felvontatták a Rákóczi út és a Körút kereszteződéséhez. Irány oda. Az Alsóerdősor utcában lakott egyik legjobb barátom Boross Gabi, a sarokhoz közel. Felugrottam hozzá. Anyukája hisztérikusan megszidott, hogy egyetlen fiát képes lennék az utcára csalni, hogy agyonlőjék? „Különben sem tudna kimenni, mert minden cipőjét és ruháját eltüntettem!” Gyorsan odébb álltam.

Valahol a Divatcsarnok Rákóczi úti üzlete és a Körút közt voltam, amikor hátam mögött a Kelet pályaudvar felől hihetetlen hangos motorzajt és lánctalpak csörömpölését hallottam. A járda szélére álltam, ott vártam, hogy odaérjenek. Az útról mindenki lehúzódott. Lassan, óvatosan nehéz dízelfüstbe burkolódzva közeledtek. Mind oroszok voltak, T-34-essel, Isten tudja hány, a sor vége nem látszott. Előttem kicsit balra megállt a vezér. A sor mozdulatlan volt néhány percig. Hirtelen rövid gépfegyver sorozatokat adott le a Duna felé. Erre senki nem számított. Egy pillanat alatt teljesen egyedül maradtam. A lövéseket nem találtam számomra veszélyesnek, mert abból a szögből, ahogy előttem állt, nem tudta volna semmiképpen a csövet rám fordítani. Nyomjelzőiből láttam, hogy olyan méteres magasságban nyomta a golyózáport. Talán ezek voltak az első oroszok által leadott lövések a magyarságra. Borzasztó méreg fogott el, mert az állat vaktában megeresztett golyói ki tudja hány ártatlant találtak el valahol fenn a Kossuth Lajos utcai részen. A kiürült úton már láttam a keresztbe fekvő szobrot, csak abban reménykedtem, hogy az felfogta a lövedékek nagy részét. Pásztázott a periszkóp, gyakran állt meg rajtam, mert én voltam az egyetlen ember a környékben, a kapualjak mindenki mást elnyeltek. Az első tank mögött veszteglő harckocsik személyzete nem hiszem, hogy látott, mert ha jól emlékszem, egy nyilvános WC, vagy egy hatalmas henger alakú hirdetőoszlop takart. Izgatottan vártam, kívántam, meg nem is, hogy a torony csapóajtaja kinyíljon. Pisztolyom csőre töltve lapult nagykabátom belső zsebében. Ha felnyílik a tetőajtó, talán az első orosz hősi halott az lett volna, aki kidugja fejét a lyukon. De nem így történt. Az oszlop megindult, az elsőből továbbra is mentek a sorozatok, mint később láttam gyilkolva az embereket, asszonyokat egészen fenn a Kossuth Lajos utca, Kiskörút környékén. A tankok a Duna felé menve eltűntek.

Sztálin szobrából mindenki akart egy darabot letörni emlékbe. Ütötték-verték mindennel, ami kezük ügyébe került, kisebb-nagyobb sikerrel. Az a hír terjedt el, hogy a Killián laktanyában a katonák a forradalom oldalán megkezdték egy új szabadságharcos haderő szervezését. Irány az Üllői út. Néhány fegyveres civillel, meg hiányos katonaruhással tartottam egy irányba. Vállra vetve vitték a karabélyt, géppisztolyt. Valahol a Baross utca körül jártam, amikor a Ferenc körút felől egy magányos T-54-es tűnt fel. Gyors iramban közeledett.

Tornyára szerelt gépfegyvere megeresztett pár sorozatot, aminek hatására kiürült a Körút közepe. Mi már messziről láttuk. Feltűnően sok fegyveres lett körülöttem. A fal mellett, pisztollyal a kezemben, többedmagammal rohantam a tank irányába. Minél közelebb került annál jobban ontotta a golyókat. Olyan 3-4 méterre egymástól szaladtunk be a Krúdy utcába, a Rökk Szilárd utca torkolatát keresztezve. Porzott, csattogott, szikrázott körülöttünk minden a golyózáporban. Az engem követő srác térdlövéssel esett össze pont a Rökk Szilárd utca közepén, az őt követő két személy húzta kezénél fogva lejjebb a Krúdy utcába. Pár másodperc alatt elém ért a tank. Gondoltam, hogy megy tovább a Rákóczi út irányába, de tévedtem. 90 fokos fordulóval egyenesen nekem vette az irányt, kidöntve egy hatalmas, plakátokkal teleragasztott vashenger hirdetőt. „A periszkópot lőjétek, a periszkópot!!!” ordítottam torkom szakadtából. Háttal a falnak szorulva, sokadmagammal próbáltam pozdorjává lőni a parancsnok prizmáját, miközben a kis parkocskában tovább pördült, vissza az Üllői út felé. Ágyúcsöve tőlem 2-3 méterre suhant el, tornyán a gépfegyver ontotta a golyókat. Fordulás közben a fejem felett szétvert mindent. Tompa ütéseket éreztem magamon. Amikor a tank nagy sebességgel elrepesztett előlem, az első volt, hogy megtapogassam magam, hogy egészben vagyok e még? Néztem a kezem nem véres-e? Fölöttem levő szétlőtt ablaküveg, redőny és keret szilánkjai hullottak rám, semmi kárt nem okozva.

Rohanás a tank után. Nem volt nehéz utol érni, mert az Üllői út és Körút kereszteződésének kellős közepén állt, gépfegyvertűzzel pásztázva a környéket. Megint elég közel jutottam hozzá. Isten tudja hányan lőtték. „A periszkópot meg a gépfegyvert lőni!” kiabáltam, mert nem hittem, hogy egy T-54-nek sok szerencse nélkül máshol kézifegyverrel lehetett volna ártani.

Hirtelen a velem átellenben levő Killián laktanya felőli utcasarok felső ablakaiból lángoló, kanócos üvegek kezdtek a tankra potyogni. Akkor találkoztam először a Molotov koktéllal. Hamarosan égni kezdett a torony mögött hurkába csavart ponyvatakaró. Érdekes módon lecsendesedett a harci zaj. A gépfegyvertűz megszűnt, a tank eddig dübörgő motorja leállt, a rángatódzó tank mozdulatlanná merevedett, csak a tankra hulló, összetörő benzinesüvegek csörömpölése volt hallható. Mielőtt felocsúdtunk volna, a lángok közt kipattant a torony csapóajtaja, a parancsnok ugrott le és rohant az Üllői úton a Kiskörút felé. Csak a villamosmegálló járdaszigetéig jutott, mert egyenesen beleszaladt az ottani fegyveresek golyózáporába.

Más nem jött ki, a nyitott csapóajtón belülről csaptak fel a lángok. Odamenve láttam meg, hogy az egyik lánctalp a villamossín-kereszteződésbe akadva kiugrott a terelőből. Hiába rángatta az irányító karokat a vezető, a járgány véglegesen megfeneklett. Néhányan a tetejére másztunk és minden hozzáértés nélkül azon mesterkedtünk, hogy a gépfegyvert leszereljük, ami persze szerszámok nélkül lehetetlen volt. Csak azt értük el, hogy le bírtuk csukni, és akkor észrevettem, hogy a belső tűz nyalogatja a négyszögletes lyukon feljövő, a fegyverbe vezető, éles golyókkal teli hevedert. Átvillant az agyamon, hogy ott benn a tűzben ágyúgolyók is veszélyesen felforrósodnak!

„El innen mindenki!!! A lőszer rögtön robban!!!” üvöltöttem leugrás közben. Sokan elkezdtek velem együtt kiabálni. Úgy szétfutottunk, mintha bomba csapódott volna közénk. Ki-ki abból a távolságból várta, hogy mi lesz amilyen messze már biztonságban érezte magát. Igencsak perceken múlott, hogy nem vesztünk oda. A jelenet örökre bevésődött az emlékezetembe és elevenen él bennem. Az 54 tonnás vasdarabot a robbanás ereje pontosan úgy emelte a levegőbe, mint amikor egy rakéta útnak indul. A lefele csapódó koromfekete füst tetején ült a T-54-es, ledobva magáról a tornyot, majd visszaesve teljesen eltűnt az egész útkereszteződést elfedő füstfelhőben.

Gondolom, hogy a vesztében levő személyzet rádiózott segítségért, mert hamarosan megjelent egy másik T-54-es a Ferenc körút felől. Visszavonulóban voltam a Baross út környékén, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Valahogy levegőbe röpítették a másik tankot is. Megindultam visszafele, de megfordultam, amikor egy hosszú oszlop T-34-est láttam felém jönni. A Corvin közben időztem egy darabig, de mint akkor mindenütt, a szervezettségnek híre-hamva sem volt. Erős ágyúlövések hangja hallatszott az Üllői út felől. Körülöttünk egyre több golyó fütyülésére, becsapódására figyeltünk fel. A fal mellé húzódva szaladtam Körút jobb oldalán Rákóczi út irányába. Az ágyúlövések felgyorsultak, a lánctalpak már majdnem mögöttem csörömpöltek. Közel a Népszínház utcához a Műszaki Könyvtárnál meghúzódtam. Előttem egy árván maradt 6-os vagy 66-os nyelte a belecsapódó, T-34-ből eregetett gépfegyvergolyókat.

Egyszerre vakolateső hullott rám.

Körülbelül egy araszra a fejem fölött vágódott a téglák közti vakolatba egy jókora gépfegyvergolyó acélmagja. A vége kiállt és elhatároztam, hogy megtartom emlékbe. Körömreszelővel sikerült nagy nehezen kikaparni. A hegye horog-szerűen fel volt kunkorodva. („Nyakláncon akarom viselni, majd.” mutattam szobatársaimnak egy ausztriai menekült táborban hónapok múlva. Másnap már nem volt a zsebemben, vajon most ki viselheti?). Széleskarimájú, felhajtott szélű kalapomon meghagytam a vakolatmorzsákat.

Munkálkodásom közben elém ért az akkor már gyorsan robogó sok T-34-ből álló kötelék. Kissé emelve volt mindegyik ágyúcsöve, egyiké erre, másiké arra és olyan gyorsan tüzeltek amilyen gyorsan újratöltöttek. Mindegy volt nekik, hogy miket vagy kiket rombolnak szét. EMKE melletti ház csupasz oldalfalára néztem épen, melyre - azt hiszem az MGM golyóscsapágy gyár hirdetéseként – egy hatalmas csapágy makettja volt felerősítve, annak közelébe csapódott be egy lövedék, ami belül robbanhatott valahol. Ömlött ki a füst a méteres átmérőjű lyukon.

A tankokat néhány páncélautó követte. Egyik a Sztálin szobor roncsát megkerülve az „Éjjel-nappal Közért”-et elhagyva, közelebb húzott a járdához. A ruszki katona egyik kezében géppisztolyt fogva leugrott, másik kezével megragadott egy 40-50 év körüli – írnokszerű - embert a kapualjba húzódottak közül és grabancánál fogva betuszkolta a járműbe. Váratlan esemény volt, mire felocsúdtunk, már elrobogtak foglyukkal. Szeretném tudni, hogy mi történt az elhurcolt szerencsétlennel.

Amikor a ruszkik nagy csatazajjal továbbálltak, a Rákóczi út és Körút sarkán a gyógyszertár előtt egy halottat vett körül egy nagy csoport. A Rákóczi út ismét megtelt emberekkel. Sok katonaruhás, sapkanélküli, fegyvert viselő fiatal volt köztünk, néhányon nemzetiszínű karszalag ékeskedett. Egyszer csak rohangálásra lettem figyelmes. Most a Népszínház utcán a Teleki tér felől közeledtek a ruszkik. Ezek nem lőttek, csak jöttek, talán maguk se tudták merre menjenek. A körúton balra fordultak a Killián felé.

pancelautoA legutolsó páncélautó bal első gumikereke lapos volt, nagyon le volt maradva a többitől. Szerencsétlenségére Népszínház utcáról jobbra fordult be a Csokonai utcába, melyen keresztülbotorkálva kiért a Rákóczi útra. Még befordult a Keleti pályaudvar felé, de a sok megálljt parancsoló, hadonászó ember közt megfeneklett. Többen kapaszkodtunk fel a hátuljára. Nem tudtuk fognak e lőni, én csak a revolvert tartó öklömet tartottam bele az utastérbe. Egy emberként, feltartott kézzel állt fel a sok sápadt kiskatona, a vezetőfülkéből szintén kimásztak az ott lévők. Semmi bántódásuk nem esett, senki nem gondolt arra, hogy kárt tegyen bennük mivel ők sem okoztak közvetlenül nekünk kárt. A hazánkba rendelt ruszki katona részünkről teljes más elbírálás alá esett, mit a pecsovics, nemzetáruló, szadista kevéske - sajnos magyarnak született - hazaáruló csőcselék, akik a kolonialista megszálló hatalom kiszolgálóiként képesek voltak saját népüket, testvéreiket lőni, kínozni, ölni és rettegésben tartani. A páncélkocsiból kimászó orosz katonákat fegyverük, sapkájuk, parolijuk elkobozása után szélnek eresztettük, hajuk szála se görbült. Miközben a hadizsákmányban gyönyörködtünk, valaki fehér festékkel, ecsettel jelent meg és a vörös csillag helyére magyar szimbólum került. Egy – gondolom – hozzáértő sofőr is előkerült aki keleti pályaudvar felé botorkált az emberekkel zsúfolt, pár zászlóval is feldíszített lesántult járgánnyal. (Késő este a Kőbányai úton láttam ismét vontatásban, egy hosszú tankoszlop közepén a városból kifele tartva.)

A Népszava kiadóhivatalához mentem, ahol ablakon, ajtón vagdosták ki a ház elé a rengeteg papírra vetett hazugságot. Onnét a Duna-part felé vettem utam, amerről szórványos fegyverropogás hallatszott. Sárgafalú árkádok alatt járkáltam valahol, lassan rám esteledett. A Kiskörútnál a Rákóczi út és Kossuth Lajos utca járdáján civil halottak feküdtek, egy idős fejkendős néni is volt köztük. Valószínűleg korábban a T-34-esek golyói terítették le őket. Kevés emberrel találkoztam, aránylag csend volt. Visszagyalogoltam a Keletihez, éhes voltam, mint a farkas, de nem árultak sehol semmit. Megálltam a Baross téri bejárat lépcsőinek tetején. A Nyugati felől folyamatos lövöldözés hallatszott. Elindultam a Bethlen Gábor utca felé, hátha tudok valahol segíteni? Még a Baross térnél egy öreg bácsika jött hozzám fonott kosárral a karján. „Nem kérsz valamit?”- kérdezte. Megörültem, hogy harapnivalóval kínál, de tévedtem Kosara meg volt rakva karabély és géppisztoly golyókkal. Mivel pisztolyomba az utóbbi fajta kellett, jól megpakoltam kabátzsebeimet. Mondta, hogy valami kémelhárító iskola belügyes lakói, ahelyett, hogy átadták volna fegyvereiket és hazamentek volna, tüzet nyitottak a forradalmárokra.

A fegyverropogás hangja felé mentem, hogy megtaláljam a helyet. Isten se tudja, hogy merre vitt az utam, amikor egy épülethez értem, aminek emeleti ablakaiból hol itt, hol ott torkolattűz villant fel, amit abban a pillanatban viszonzott pár fegyveres srác, akikre ráakadtam, Beszálltam közéjük, olyan volt mintha céllövöldében lettünk volna. Szikráztak, fütyöltek a gellert kapott golyók körülöttünk. Jött pár új ember is fegyverrel vagy anélkül.

Egy idő után elhatároztam, hogy hazamegyek, ne aggódjanak miattam szeretteim. Nekivágtam a hosszú sétának a sötét, kihalt utakon. Kőbányánál két említésre méltó eseményre emlékezem: Lassan, mély dübörgéssel tartott a városból kifelé tankokból és egyéb katonai járművekből álló karaván, vontatva a defektes páncélautót, amire könnyen ráismertem. A Pongrác telepet elhagyva pedig, a 28-as villamos körbekanyarodó vágányait követve, a vonatsínek feletti hídról leérve egy magas betonfal mellett fekvő holttestre léptem a sötétben. Mikor közelebbről megvizsgáltam, láttam, hogy olyan 50 körüli MÁV munkásruhát viselő férfi volt. Valaki pár szál virágot rakott a mellére. Mai napig se tudom mi történhetett vele.

A vasút mellet cserkész menetben - 40 lépés futás, 40 lépés sietés - hajnalra hazaértem Rákoskertre. Drága szüleim örömmel de szidással fogadtak. Hihetetlen mértékű aggódásukat csak évekkel később mint szülő tudtam csak felfogni. Apám mondta, hogy egy, az utcánkba lakó nagy komcsi besúgó hírében álló férfi jött hozzánk jelenteni: „Láttam Ernő gyereket a Rákóczi úton revolverrel a kezében a semmirekellők között!”. „Ha az a gazember téged feljelent, akkor neked véged van!” mondta apám. Anyu sírt, „Kisfiam nincs neked szíved, hogy hagyhattál minket itt kétségbeesésünkben!? Azt se tudtuk, hogy élsz vagy halsz! Hallottuk, hogy rengeteg embert lőttek le, apu már be akart menni a kórházakba keresni téged, reméltük, hogy életben találunk!”. „Rajtam nem fog a golyó ne féltsetek. Itt a bizonyíték.” mondtam vigasztalásúl, megmutatva a falból kivésett golyót és a malterhulladék maradékot a kalapszegélyen, amit szándékosan meghagytam. „Ezen a karcoláson kívül semmi más bajom nincs.” mutattam ajkamra. Kabátomat levetve, megmutattam belső zsebemben meghúzódó revolveremet. „Ezzel meg tudom védeni magam mindig, mindenki ellen” büszkélkedtem. „Ebben a házban ennek nincs helye. Tüntessed el valahova, hogy soha többé ne is lássam”. Szidott apám. Egész életemben bántott és bántani fog, hogy akkor apámnak azt válaszoltam, hogy ha ilyen gyáva módon gondolkodna minden magyar, akkor örökké idegen népek uralkodnának rajtunk. Drága apám szinte bocsánatkérően mondta, hogy „Értsed meg, hogy az anyuval mi csak érted aggódunk.”. Reggelizés közben említettem, hogy lemegyek az állomásra, hátha valami vonat jön majd, ami bevinne a városba. Anyu mondta, hogy bezár a szobába és eldugja a kulcsot. „Akkor kimászok az ablakon.” vicceltem. Árpi és Sanyi öcsém is fenn volt már, nem tudom melyikük szaladt be szólni, hogy a vasút felől két katonaruhás ember jött felfele a homokbánya környékén. Mindenki biztos volt abban, hogy értem jönnek. Nagy volt a riadalom. Rongyokba csavarva, a ház háta mögötti kamrában lévő szén alá dugtam pisztolyomat és a golyókat. Mindenki megkönnyebbült, ami-kor a két kiskatona szépen elsétált a kapunk előtt. Biztosan ők is, mint több százan, kihasználták a zűrzavart és rendkívüli szabadságot kivéve hazafele tartottak.

Evés után már lenn is voltam a vasútállomáson. Várakozás közben találkoztam össze Tallián Palival és Tallián Sándorral, az édesapjával, akik 23-án még az események előtt hazajöttek. Ámulva, nagy érdeklődéssel hallgatták beszámolómat, felfoghatatlannak találták, hogy magyarok tüzeltek magyarra? Végre befutott egy vonat, amire fel tudtunk valahogy kapaszkodni. A Keletibe érve elindultunk a Sztálin szobrot meglátogatni a Körút és Rákóczi út kereszteződéséhez ahonnét felmentünk a Kiskörúthoz. Az előző napon az oroszok által lelőtt sok szerencsétlen magyar civil virágokkal takart teteme még mindig a járdán feküdt, de a Rókus kórháznál már láttunk pár rögtönzött sírhantot. Elhatároztuk, hogy tennünk kell valamit. Gyakran jártam titokban a Harmincad utcai angol követségen, ahol minden héten ingyenes ismeretterjesztő filmvetítést tartottak, aminek befejeztével, lopakodva mentünk ki, remélve, hogy nem fognak igazoltatni, vagy rosszabb esetben bekísérni kihallgatásra. Tudtam, hogy Tallián Pali idegen nyelvek főiskolájában tanult, kérdésemre válaszolva mondta, hogy tud angolul. „Menjünk akkor a Harmincad utcába a követségre és kérjünk a magyar népnek nyugati segítséget.” Mindhárman úgy gondoltuk, hogy ha egy angol vagy amerikai megfigyelő csoportot hivatalosan beküldenek hazánkba, a ruszki vérengzés azonnal meg fog állni. Ezt akartuk kérni, amikor gyors lépésben elindultunk a követség felé.

A halottak látványa, az izgalom, az indulat, a tehetetlenség, a méreg vegyülete sietés közben teljesen hatalmába ejtette Palit. Zokogva, hangosan szidta a hazaáruló gyilkos bandát, magunkra vonva mindenki figyelmét. „Maguk hova igyekeznek?” – „Megyünk nyugati segítséget kérni az angol követségre!” mondtuk, amit szájról szájra adtak. Mire a követséghez értünk, 200-300 ember volt mögöttünk. Kopogtatásunkra és a hatalmas csoport láttán, azonnal kinyílt az ajtó. Hármunkat, egy-két hozzánk csatlakozott idegennel valaki beengedett egy elég szűkös előtérbe. Mondtam, hogy Pali tud angolul és a magyarság nevében a követtel szeretnénk beszélni. „Tudatom vele, tessenek várni.”

Pillanatokon belül visszatért egy angolul beszélő valakivel. Pali neki kezdett óhajunk elmondásához, de pár mondat után zokogásba fulladt szava. Édesapjával tolmácson keresztül mondtuk el a kérésünket. A válasz tipikusan diplomatikus volt: „Folyamatosan tájékoztatjuk feletteseinket a történtekről, akik minden tőlük telhetőt meg fognak tenni Magyarország érdekében”. Nagyjából ez volt a válasz lényege, amit hangos szóval adtam tovább az épületből kilépve az odakinn várakozó tömegnek.

Ebben a pillanatban ért oda az országházi öldöklésnek a híre. „Irány az országház! Tüntessünk a megöltekért” kiabáltam még a kőlépcsőkön állva.

A tömeg azonnal elindult. Hárman megint csak előre keveredtünk. Sok ember vitt zászlót, de erkélyekről is rengeteg hullott közénk már kivágott középpel, a gyűlölt Rákosi címer nélkül.

 „Kossuth Lajos azt üzente...” – „Fel, fel vitézek a csatára...” - lelkesen harsogott a dal. Az országházhoz érve hirtelen halotti csend lett. Némán, egymáshoz szorulva, hosszú-hosszú folyamban mentünk az árkádok alatt a tőlünk nem messze veszteglő rengeteg orosz tank előtt. Az ágyúcsövek lövésre készen meredtek ránk. A Bajcsy Zsilinszky útra érve már az utca teljes széltében haladt a tömeg. Mindig többen és többen csatlakoztak hozzánk, kimondott útcélja nem volt a tüntető tömegnek, főutakon haladva adtuk a világ tudtára, hogy az ország egy emberként, követeli az orosz megszállás megszüntetését, függetlenséget, szabadságot, figyelmen kívül hagyva a megszállók és azokat kiszolgáló pár hazaáruló esetleges megtorlásának a lehetőségét. Kivétel nélkül hősök voltak az akkor ott összegyűlt emberek! Mint később megtudtam menetünk volt az egyik legnagyobb tömegtüntetés a történelmünkben. Mindig büszkeséggel gondolok arra, hogy azt spontán módon mi hárman indítottuk el, amikor rohamlépésben igyekeztünk a Harmincad utca irányába.

Egy idő után kiváltunk a sorból és Üllői út fele vettük az irányt. Nem hittem a szememnek, amikor a Nagykörúton megláttam a hihetetlen pusztítást. Előző nap, amikor ott voltam, már volt pár halott és tankroncs, de a sok mésszel leöntött ruszki hulla és a rengeteg kilőtt kiégett orosz katonai jármű hatalmas harcokról tanúskodott. Egy géppisztolyos srác mondta, hogy „Kinyírtuk az elsőt és az utolsót, a középen rekedtek meg szétlőttek mindent ami körülöttük volt, amíg azok is meg nem kapták a magukét.” A laktanyánál egy törmelék-halom tetején álltam, a bejárathoz hátrált tankkal majdnem szemben. Bizonytalan volt a talaj. Lepillantottam és egy katonakabát volt a lábam alatt. Akkor rökönyödtem meg, amikor láttam, hogy be van gombolva. Magyar gombokkal. Gyanúm beigazolódott, amikor egy gombot kioldottam. Benne volt az Isten tudja hány tank lánctalpa által teljesen laposra taposott test, belepréselve a tégla és kőtörmelék közé. A körülöttem levőkkel vertünk pár vasrudat a szerencsétlen mellé, hogy jelezzük, hogy ott van valaki.

Szóba elegyedtem egy velem egykorú sráccal. Beszélgetésünk alatt megtudtam, hogy apja TEFU sofőr. Az első lövések eldördülése után rendkívüli szabadságot vett ki és nem hajlandó a lakásból kilépni. Csepel teherautója torkig feltankolva a közeli házuknál van, amivel szeretne Bécsbe menni segély gyógyszerért, meg élelmiszerért. Kérdezte, tudok e kocsit vezetni. Mondtam, hogy kecskédi repülőtéren a vitorlázórepülő táborban tanultam meg a sofőrséget, ahol a második háborúból örökölt lerobbant Volkswagennel és egy öreg Horch teherautóval napokon keresztül vontattam a csörlő aggregátor acélkötelét a reptér egyik végéről a másikra, a Damjanich utcai munkahelyemen pedig trolivezetői vizsgán kellett átmennem, hogy próbautakra kivihessem a kocsikat. Mondtam, hogy számíthat rám, mehetünk. Bemutattam neki Tallián bácsit és Palit, ők is egyből mondták, szeretnének velünk jönni. Elment a teherautóért és a megbeszélt helyen találkoztunk, azután Irány Bécs! Odafele felváltva vezettünk. A vezetőfülkébe három ember fért el szorosan, Tallián papa és a tulajdonos fiának a helye benn volt, Palival mi a nagyon szeles platón váltogattuk egymást. Mosonmagyaróváron nemzetiszínű karszalagos határőrök megállítottak. Tudatták velünk, hogy hivatalos, írásos felhatalmazás nélkül nem mehetünk tovább.

Hiába esküdöztünk, hogy azért megyünk, amit mondunk és eszünk ágában sincs lelépni, rövid alkudozás után vissza kellett fordulni. A körülöttünk ácsorgó emberek ahogy megtudták, hogy megyünk vissza Pestre, úgy ellepték a rakteret, hogy az oldaldeszkák elpattanásig kinyomódtak. Nagy gondban voltunk, hogyan jutunk haza, végül is a tulajdonos fia, aki jobban ismerte az utat és az éjszakai vezetést a koromsötét utakon, belement, hogy végig ő vezet és Keleti pályaudvar lesz a végállomás. A vezető melletti helyet két néninek adtuk át, így mindhárman hátul vészeltük át a dermesztően szeles utazást. Nagyon jó szándékkal indultunk el, de sajnos nem sikerült véghez vinni, amit akartunk. Pirkadt már, amikor gyalog hazaértünk Rákoskertre, Tallián bácsi, Tallián Pali és én.

A több, pihenés nélkül eltöltött nap és a mosonmagyaróvári út bizony kissé megviselt, kimerülten, holtfáradtan estem ágynak. Isten tudja, hány órás alvás után, kegyetlen torokgyulladással ébredtem és megrökönyödve tapasztaltam, hogy a hangom teljesen elment.

Október 28-án, vasárnap reggel édesanyám mondta, hogy a Kollár vendéglőben össze fog gyűlni Rákoskert népe, megválasztani a helyi nemzetőrséget, hogy a rendet fenntartsák Rákoskerten.

Én jóval a gyűlés megkezdése előtt értem a vendéglőhöz, Tallián bácsi már ott volt Palival, aki lelkesen, hazafias érzelmektől fűtve számolt be egy kisebb csoport hallgatóközönségnek az előző napok eseményeiről. Én semmihez nem tudtam hozzászólni, torkom még be volt erősen gyulladva. A nagyteremben, ahol egy héttel előtte még mozielőadás volt, egymáshoz szorulva helyet foglaltunk, mi baloldalon, egészen elől, az ötödik vagy hatodik sorban. Mire a gyűlést valaki megnyitotta, a helyiség zsúfolásig megtelt.

A szónok röviden felvázolta, hogy mindenfajta karhatalom hiányában, a helyi rendfenntartás céljából feltétlenül szükséges, hogy a nép az új, szabad, igaz magyar haza felépítésének érdekében politikailag is elkötelezett nemzetőrséget válasszon Rákoskerten. Ajánlotta ennek vezetőjeként Gratzl Gyulát, de az összegyűlt rákoskertiek, bár elismerték, hogy rendes, becsületes ember, tekintettel a kommunista múltjára, őt nem fogadták el. Több javaslat elhangzása után kialakult a legészszerűbb elképzelés a megalapítandó testületre. Mégpedig: a három műszakos szolgálati időre kell három parancsnok, akik alatt háromszor kettő emberből álló járőr fogja portyázni Rákoskert utcáit. (3 egyenrangú parancsnok és 3*6 közrangú nemzetőr). Először önkéntes jelentkezőket kértek parancsnokjelöltnek. Mivel önként jelentkező nem volt, felkérték a tömeget javaslatokra. Cselényi bácsit javasolta valaki, indokként felhozva jó magyarságát, becsületességét és mint gyakorlott hivatásos rendőrnek, a szakismeretét. Ellenszavazat nélkül lett elsőként parancsnoknak elfogadva. Másodikként, amikor a hazaszeretetéről ismert Tallián Pál (Pali) neve felvetődött mindenki tapssal hagyta jóvá beiktatását. Rögtönzött, szónoklattal köszönte meg Pali a tömeg belévetett bizalmát. Beszéde befejeztével rám terelte a figyelmet azzal, hogy tudomására hozta mindenkinek, hogy a teremben talán én voltam egyedül, aki fegyverrel vettem részt a belvárosi harcokban és aki igazán rászolgált a nemzetőr-parancsnoki rangra. Az életem egyik legszebb, legmeghatóbb élményét felállva és meghajolva köszöntem meg. Így én lettem a harmadik parancsnok.

A jelenlevők közül nem tartott sokáig a 18 nemzetőr toborzása és megválasztása.

Hadiszállásunknak az iskola melletti napközi épületét néztük ki. Az udvar felöli bejárati ajtótól balra volt egy irodahelyiség, íróasztal telefonnal, szék, polcok (később egy priccset is beraktam magamnak). Szemben volt a legénységi nagyterem, középen hatalmas asztallal, körben a falak mellett vaságyakkal. Másnap kiindult útjára az első három páros járőr. Cselényi bácsi hazament ebédelni és soha többé nem jött vissza. Találkozott a háza fele cirkáló járőrökkel, azokkal üzente meg, hogy lemond, mert mint családos ember, tartott egy esetleges orosz támadástól, ami számára, aki sokgyerekes családfenntartó, életveszélyt jelentene. A járőr jelentette, hogy fegyver nem volt nála, de egy revolvergolyót, amit a zsebében talált olyan messze elhajította amennyire csak bírta, hogy még az se legyen nála. Összedugtuk fejünket Palival és abban egyeztünk meg, hogy mint németül és angolul beszélő külkeres, nálam rátermettebb arra, hogy érdekeinket tárgyalásokon, értekezleteken, megbeszéléseken képviselje, én pedig a járőrség szervezését és a mindennapos helyi ügyeket kezelem.

Aznap este túláradó örömmel hallottam a parancsnoki szobában lévő rádióban hogy a szovjet csapatok kivonását a magyar fővárosból másnap délután megkezdik és visszavonulnak laktanyáikba. Csodálatos boldogság fogott el, úgy éreztük, hogy diadalmasan győzött a forradalmunk.

Tallián Pali, a munkamegosztásunknak megfelelően, ezután állandóan úton volt. Naponta járt be a Rákosligeti főkapitányságra, ahonnét az utasításokat kapta, megbeszéléseken, tárgyalásokon vett részt. Én ezalatt megszerveztem a járőrszolgálatot, a napi eseményekről, a polgárok panaszairól jegyzőkönyvet vezettem, rádión figyeltem a híreket és 24 órán keresztül éltem hivatásomnak.

Egyik napon egy idősebb korban levő, szakállas, kucsmás bácsi jött be hozzám szolgálatait felajánlva, amit örömmel el is fogadtam. Attól kezdve Mazán Imre bácsi szolgálta fel a Rákosligetről küldött napi ételünket, mosogatta el az edényeket, pucolta ki és rakta meg tüzelővel a kályhát, szépen beilleszkedett közénk. Mesélte, hogy szibériai fogságából visszatérve megfogadta, hogy addig nem vágja le szakállát, amíg a ruszkik ki nem takarodnak hazánkból. Október végén simára borotváltan jött be, csak úgy ragyogott.

Rákosligetről telefonáltak, hogy Tápiószecsőn vesztegel egy marhavagonra való fegyver, ami szétosztásra vár a nemzetőr-parancsnokságok között. Pali talált egy rákoskerti fiút, aki a nála lévő vállalati Csepel teherautóval a még ládákban lévő, lezsírozott karabélyokat, géppisztolyokat, meg pár második világháborúból megmaradt puskát (dióverőt) elhozta. Még fegyverállványt is kaptunk, ami a raktárhelyiségbe került. Véletlenül hoztak egy fekete aknavetőcső tisztító kefét is nagy derültségünkre, aminek használatára különböző vicces javaslatok hangzottak el.

Palival Rákosligetről kaptunk egy-egy kiskaliberű rendőrpisztolyt, vállpántos övvel, katonatiszti nagykabáttal, tányérsapkával, nemzetiszínű karszalaggal. Amikhez hozzákerült egy frissen hozott géppisztoly is. A kapitányságról egyik nap, ebédkiszállításkor, megkaptam a nemzetőr igazolványokat, amiket személyesen töltöttem ki és osztottam szét az állomány tagjai között.

igazolvanyokMagyarország örömmámorban úszott. Egymás után jelentek meg a szabad újságok, kezdték meg adásaikat a szabad rádióadók. Lecsillapodtak szép lassan a kedélyek, megkezdődött a romok eltakarítása, beindult a munka. A hírek szerint megszállóink gyors ütemben vonultak kifelé. Bementem a Damjanich utcai munkahelyemre, ahol a művezetőmnek jelentettem önként vállalt új „beosztásomat”, és abban maradtunk, hogy normalizálódás után folytatom munkámat ott, ahol abbahagytam.

Rákoskerten rendben volt nagyjából minden, a járőrök beosztás szerint jártak portyázni. Itt-ott bejött valaki panaszkodni, házi perpatvarkodást jelenteni, krumpli lopással vádolni a szomszédot, stb. Mindent híven feljegyeztem.

Rotharidesz Frici bácsi jött be egyik nap és elmondta, hogy egy kommunista besúgó hírében álló Göröcs nevű egyén bezárkózott a házába, ki sem mer lépni, mert attól fél, hogy a gyalázatos cselekedeteiért meg fogják verni. Azonnal intézkedtem és külön beszéltem a járőrökkel, figyeljék a házát, nehogy baja essék.

Ugyancsak fokozottan vigyáztunk a posta épületére, ahol elég sok készpénz volt azokban a napokban és figyeltük az üzleteket is, nehogy valamilyen idegen gazember feltörje azokat. Őr állt a Nagy-pék sütödéje előtt is, ügyelve az életet jelentő kenyérért sorban állók biztonságára.

Említésre méltó esetek közé tartozik, amikor a szolgálatból visszatérő egyik nemzetőr géppisztolyát széttett lábai közé helyezve ült le ágyára, nem vette észre, hogy csizmás lábával véletlenül hátrahúzta a závárt annyira, hogy még nem akadt meg, de egy golyó beugrott és a cső végére helyezett kis ujjának az utolsó percét lelőtte. Egy másvalaki meg a nagyszobában levő szekrény tetejére helyezett valamire célozgatott karabélyával miután a tárat kiürítette, elfeledve, hogy a fegyver csőre volt töltve. A golyó a falon keresztülmenve fáradtan pottyant bele a szomszédos W.C. víztartályába. Ezek után különösen ügyeltem arra, hogy a szolgálati idő lejártával mindenki a lezárt raktárba leadja a fegyverét.

Egy másik nap a határban kószáló gyerekek riadóztattak, hogy a vasúti állomástól mintegy kilométerre Rákoshegy felé, a baloldalon lévő akácosban favágó tolvajok garázdálkodnak. Azonnal kiszaladtam egyik járőrrel, de amikor messziről megláttak minket, beugrottak a teherautójukba és futásnak eredtek. Tudtam, hogy nem bírjuk beérni őket, hát megengedtem a levegőbe egy géppisztolysorozatot. Soha többet nem kellet azután az akácosra ügyelnünk.

A nemzetőrség fennállása alatt a Rákoskertiek nyugodtan alhattak, éjjel-nappal vigyáztunk polgárainkra.

Nagyon izgatott, hogy mi történik Budapesten, ezért október 30-án elhatároztam, hogy beugrok a belvárosba körülnézni. A vonatról leszállva értesültem a Köztársaság téri vérengzésről és rögtön arra vettem az irányt, hogy meggyőződjek a történtekről. Megtudtam, hogy sok a sebesült, őket és a megölt forradalmárokat már elszállították és a fal tövében fekvő rendőrruhába bújtatott halott ÁVH-s gyilkosaik megkapták büntetésüket, úgy mint az a lábánál fogva fellógatott hulla, aki – mint mondták – a sortűzre kiadta a parancsot és menekülés közben rángattak ki az autójából. Láttuk gyakorlatban mi is igazából a „népharag”, ami jelzőt a proletárdiktatúra oly nagy előszeretettel, teljesen kicsavart értelemben úton-útfélen használt zengzetes hangzatként. Láttam a földkotrót munkában, amint a föld alól jövő hangok forrását kereste.

Miután alaposan körülnéztem, bementem munkahelyemre. Mindent rendben találtam, Sinkovics Gyula bácsi javítgatta az orsócsiga meghajtásos ruszki differenciálokat, Teszár Szilárd bácsi a mikázókéssel az armatúrákat tette használhatóvá, Dolfi az új szénkeféket rakta az áramszedőkbe, Piski hegesztett. Diliflepnis a szőke, nagyorrú odaszólt, hogy az új rendszerben neki sem a Varga sem a Szelepcsényi nem fogja megmondani, hogy mit csináljon, Shallinger bácsi csak csendben söprögetett, mint mindig.

November 4-én a priccsemen aludtam a parancsnoki szobában, rádióm halkan szólt. Kora hajnali félálmomban figyelmes lettem a műsorváltozásra. Himnusz – szózat – kétségbeesett könyörgés segítségért – himnusz – szózat. Mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna rám, úgy riadtam fel. Rövidesen tele lett főhadiszállásunk izgatott emberekkel. Telefonáltam a rákosligeti kapitányságra eligazításért, de ők is tanácstalanok voltak, mondták, hogy majd visszahívnak. Pár újonnan érkezett, szolgálaton kívüli nemzetőr rémülten hozta a hírt, hogy az Üllő felől érkező orosz tankok tömege Vecsésnél jobbra fordulva Ecser fele tart, hogy majd balfordulóval Rákoskerten keresztül Pestet vegyék irányba. Hirtelen betoppant egy régi ismerős, akit hetedikes elemista koromból ismertem, mint Ilonka tanítónéni vőlegényét. Azt állította, hogy a rákosligeti kapitányságba tart, ahol, mint nemzetőr tisztet tartották számon. Utasított, hogy a vészhelyzetre való tekintettel, azonnali hatállyal átveszi tőlem az őrsünk irányítását. Kijelentette, stratégiai szempontból mi vagyunk a legkedvezőbb helyzetben, hogy a ruszki inváziót Pest határában megállítsuk. Az emberek felhördültek és Pali kimondta, amitől a többiek is tartottak: „Isten őrizz Ernő, hogy amikor a tankok százai ide érnek egy lövést is leadjatok rájuk, mert eltörlik Rákoskertet a föld színéről”. Az újonnan jött (most már utólag tudjuk, provokátor) gyávának nevezte társaságunkat, ami feltüzelte a magyaros virtusunkat és vagy fél tucatnyian felkaptuk géppisztolyainkat és vezetése alatt, mindenre elszántan megindultunk a szovjet hadsereg ellen.

Lóhalálában futottunk le az országúthoz. Percekkel a tankok odaérkezése előtt, lövésre készen, az árok bokrai közt húzódtunk meg. Még koromsötét volt. Dermesztő látványban volt részünk: vég nélküli lámpasort láttuk Vecsés felől Ecser irányába és onnét Rákoskert felé haladni. Nagyon lassan, dübörgő motorzúgással és lánctalpcsörtetéssel az oszlop elején nyomuló 2-3 tank már előttünk elhaladt, amikor hirtelen leálltak. Az újdonsült parancsnok halkan kiadta az utolsó utasítását: „Túlerőben vannak! Egyesével visszakozz!” Szerencsénkre nem miattunk állhattak le, pár perc elteltével indultak tovább Már pirkadóban volt, de még a sötétség leple alatt, egyenként sikerült kikerülnünk egy helyzetből, ami könnyen halálunkat jelenthette volna. A jövevényt akkor láttuk utoljára, soha többé nem hallottam felőle.

A reggel beálltával mindannyian összegyűltünk. Tallián Palival felváltva próbáltunk telefonálni Rákosligetre, de nem sikerült kapcsolatot teremteni a kapitánysággal.

Én megfogalmaztam és több példányban lemásoltam egy körlevelet, melyben a tőlem telhető legmagasztosabb hangnemben felkértem Rákoskert polgárait szent hazánk védelmére az ismét beözönlő szovjet hordák ellen. Meghirdettem a raktárszobában felhalmozott fegyverek és lőszerek kiosztását. A körleveleket a stratégiailag legmegfelelőbb helyeken ki tűzték a járőreink. Délután egymás kezébe adták a kilincset az emberek. A karabélyokat, géppisztolyokat lőszerrel együtt megkapták a jelentkező hazafiak, nevüket, címüket a fegyver számával együtt feljegyeztük. Imre bácsi feladata volt a kiosztás és a jegyzőkönyv vezetése is, mivel ő mindenkit ismert. Ő vigyázott arra, hogy ne kerüljön semmi rossz kézbe.

Másnap, november 5-én, délelőtt kaptuk meg a hírt, hogy az oroszok megszüntették a rákosligeti és a többi XVII. kerületi nemzetőr parancsnokság működését és Rákoscsabán lövöldözésre is sor került. Tudtuk, hogy csak idő kérdése és ránk is sor kerül.

Déltájban telt volt a ház, amikor Klimcsák néni lélekszakadva rohant fel az iskoladombon. Az épületbe lépve, rémületében alig tudta elmondani, hogy az oroszok a Szövetkezetnél a mi irányunkba fordultak le az országútról. „Mindenki tűnjön el!” adtam ki a parancsot. Pillanatok alatt magamra maradtam Mazán Imre bácsival. „Maga miért nem megy?” – kérdeztem. „Édes fiam én már leéltem az életemet, itt hagyom veled a fogamat, ha az úgy van megírva, száz év múlva talán még utcát is elneveznek rólunk Rákoskerten.” Ekkor nyílt az ajtó. Bökfi Feri jött vissza. „Ha te maradsz Ernő, akkor én sem megyek el.”

Kapkodva, amilyen gyorsan csak erőnkből tellett, összeszedtük az iratokat és begyömöszöltük az égő kályhába valamennyit.

Nem kellett sokáig várni, amikor is egy tank becsörtetett az iskolaudvarba, mögötte egy páncélautóval, amit két ponyvával fedett, legénységgel tömött teherautó követett. A másik tank leállt a Margit körúton ágyúcsövét épületünk oldalára irányítva. A bejárati ajtón és ablakok leengedett redőnyeinek a résein keresztül leselkedtünk, nem tudva, hogy honnét fogjuk az első lövést kapni. Túl hosszúnak tűnő percek múlva egyszer csak nagy tömeg katona ugrált le a járművekről, lövésre kész fegyvereiket irányunkba szegezve futottak felénk az iskolaudvaron keresztül. Imre bácsinak mondtam, hogy kissé nyissa meg az ajtót, nehogy betörjék. Bökfi Feri az ajtóval szemben az ágyra ült és mikor a banda becsörtetett, kezeit égnek emelte. Én az irodámba mentem. Már előzőleg kivettem tokjából pisztolyomat és az íróasztal elejére helyeztem el. Géppisztolyomat jobbra mögöttem támasztottam a székem melletti sarokba. Éppen hogy csak leültem, amikor ellepték az aránylag kisméretű irodahelyiséget a katonák, élükön egy barna bőrkabátos, birgeri-csizmás, magyarul tökéletesen beszélő, 40 év körüli, magából kikelve üvöltő egyénnel, akiből ömlött a szitkozódás. Mialatt az állandóan rám tartott pisztolyával hadonászott az orrom előtt, az én kikészített pisztolyomat zsebre vágta. Mögötte – aranysujtásos parolijáról ítélve - egy magas rangúnak kinéző orosz tiszt állt szótlanul. A bőrkabátos utasítására az egyik háttérben álló közkatona mögém jött felvenni a géppisztolyomat.

„Hol vannak a fegyverek?” – kérdezte. Mondtam, hogy a mellettünk levő szobában az állványon. (Kiosztás után maradt pár karabély és jó néhány „dióverő”.). A közlegények, mint hasábfát cipelték ki mindet a karjukon. Hirtelen ismét kitört a paláver, azt hittem, hogy elérkezett a végórám. Kiderült, hogy valamelyikük felnézett a padlásra és megtalálta az oda feldobott aknavetőcső tisztító kefét. Valaki oda hajította, hogy ne legyen útban. Vallatóm úgy vélte, hogy ha ott a pucoló, akkor biztos ott van az is, amit azzal tisztítani kell. Felforgattak mindent, de persze semmit nem találtak.

Egy pillanatra magamra maradtam és egy sötétes bőrű, mongolféle kiskatona oroszul kért tőlem véresre kicserepesedett ajkára valami krémet. Íróasztalom fiókjában tartottam fegyverzsírt, amit odaadtam neki. Hálásan megköszönte. Amikor a bőrkabátos meghallotta a rövid orosz nyelvű társalgást, megint begerjedt. „Miért titkoltad el, hogy tudsz oroszul?! Ki akartál minket hallgatni?! Tudod te mi jár kémkedésért?!” Dokumentumokat kutattak, kerestek mindenfelé. Izgatottan reméltem, hogy az összes kályhába vetett papír elhamvadt mert köztük volt a kiosztott fegyverek listája is. Szerencsére minden elégett.

Elképzelhető meglepetésem, amikor fel voltam készülve a legrosszabbra, a bőrkabátos hozzám fordult és azt mondta, hogy mivel Rákoskerten rend volt, más karhatalom hiányában tartsuk tovább a beütemezett járőrprogramot az elkövetkező pár napon keresztül, hivatalos leváltásunkig, fegyverzet nélkül. Ezzel otthagytak. Hamarosan mindenki visszaszivárgott, akikkel tudattam a történteket. Másnap meg is érkezett valahonnét egy rendőr, aki véglegesen átvette Palitól és tőlem a közbiztonság biztosításával járó felelőséget.”

Ezekben a napokban édesapánk, amikor csak közlekedtek a vonatok, bejárt a gyárba dolgozni. Szerencsénkre szüleink megfelelő mennyiségű élelmiszert tároltak otthon, abban az időben tartottunk egy-két disznót és tyúkjaink is voltak, a megművelt kertek termése már a kamrában volt, így csak a napi tej és kenyér beszerzése jelentett feladatot. Szerencsére a Közért és a Szövetkezeti üzlet nyitva volt, Nagy bácsi, a pék befűtött a kemencébe és ellátta friss kenyérrel Rákoskertet.

A Forradalom első napjait követően még úgy tűnt, hogy a szovjet csapatok visszahúzódnak és nem avatkoznak be többet a harcokba. A Ferihegyi repülőtér és a Merzse mocsár között volt egy orosz katonai bázis, több barakkal és egy lőszerraktárral. Október 28. körül ezt a laktanyát kiürítették és sötétedés után felrobbantották a hátrahagyott lőszereket. Iszonyú hanggal robbantak föl az aknák és tüzérségi lövedékek egy hatalmas tűzben, amiből időnként színes világítórakéták repültek szanaszét. Azoknak, akik akkor felrohantunk a Vida-domb tetejére, egy életre szóló élményben volt részünk: a robbanások fényével megvilágított, visszavonuló teherautók látványa örökre beégett az emlékezetünkbe. (2008-ban felkerestem a tábor helyét és rövid, néhány perces keresgélés után még mindig össze tudtam gyűjteni a lőszerraktár robbanásakor szétszóródott lőszerek darabjaiból egy maréknyit.)

darabokDe sajnos az idegen csapatok maradtak az országban és november első napjaiban már látszott, hogy nem lesznek sokáig tétlenek.

November 4-én hajnalban azután beindult a szovjet hadigépezet, a Jászberényi úton és a Zrínyi utcában rettenetes dübörgéssel, órákon keresztül vonultak a tankok százai és a csapatszállító, valamint kiszolgáló járművek Pest felé.

Rákoskert lakói közül a bátrabbak a Vida-domb tetejéről figyelték az eseményeket, nézték a Budapesti tüzek füstjét és hallgatták a rémisztő robbanások zaját.

Időnként egy-egy messzehordó ágyúból kilőtt lövedék röpült át fölöttünk iszonyú sivítással és néhány Mi-8 harci helikopter is elzúgott, alacsonyan repülve, géppuskája mögött figyelő orosz katonákkal.

Mi, gyerekek különös lázban égtünk. A tanítás szünetelt, és sokat lebzseltünk a nemzetőrök között, sóvárogva nézve a fegyvereiket. „Járőröztünk” mi is és mindenféle tervet szőttünk, képzeletben átélve a legvadabb „hőstetteket”. Én a magam részéről megtettem, ami egy 11 éves gyerektől telik. A decemberi hóesést követően az országút melletti hófalba, (nem biztos, hogy jó helyesírással, de) hatalmas betűkkel beleírtam, hogy „PYCKИ ИДOШ ДOMOЙ!!!” (Oroszok menjetek haza!). Egy másik alkalommal pedig, amikor az unokatestvéremet hazakísértem, a vonuló orosz autókat az öklömmel megfenyegettem. Akkor bizony mindketten nagyon megijedtünk, mert megállt a konvoj, egy tiszt kiszállt a parancsnoki autóból, tucatnyi katona leugrált a platóról és körbefogtak kettőnket. A tiszt éktelen üvöltözésbe kezdett, de mivel oroszul kiabált, egy kukkot sem értettünk belőle, csak a fenyegetést éreztük ki a szavaiból. Egy darabig ordibált velünk (gondolom, a „megmentőink” iránti hálátlanságunk esett rosszul neki és a szövege inkább a katonáinak szólhatott), azután visszaszálltak a kocsikba és elmentek.

Családunk figyelmét továbbra is az Ernő körül zajló események kötötték le.

Miután A Nemzetőrséget feloszlatták, újból bejárt dolgozni, de a helyzete egyre nyugtalanítóbb lett. Erre így emlékezik vissza:

„Mi szabadságharcosok képtelenek voltunk elfogadni azt, hogy a forradalmunkat vérbe fojtották. A XVII. kerületből néhányad magammal összejöttünk a statárium tombolása alatt, amikor a rádió csak zenét sugárzott és rövid időnként, rendkívüli bejelentésként azok nevét olvasták fel, akiket fegyverviselésért, vagy államellenes tevékenységért tárgyalás nélkül halálra ítéltek és akiken az ítéletet végre is hajtották. A legnagyobb titokban találkoztunk valakivel, valahol, (akiről úgy tudtuk, hogy a svéd követségen dolgozott). Az illető az utolsó titkos találkozásunkkor azt tanácsolta, ha bármilyen kézifegyver is van birtokunkban, adjunk túl rajta, mert ha a tervbe vett segítség nyugatról megérkezik, akkor olyasmire úgy sem lesz szükség.

Rövidesen megindult a munka az orosz tankok árnyékában. Bejártam Damjanich utcai munkahelyemre, de az esti iskolai tanítást bizonytalan időre felfüggesztették. Nem tudtam milyen sors vár rám, mikor visznek el, kik, hova, milyen váddal. Anyu kabátujjamba varrt egy vasvágó fűrészlapot, hátha szükség lesz rá. Megbeszéltük, hogy ha késő este, amikor hazatértem a kinti lámpa égett akkor bemehettem, ha nem akkor az figyelmeztetett volna a bajra. A szén alól előkerült a Bródy Sándor utcában szerzett pisztolyom, tele tárral a nagykabátom belső zsebébe tettem és egy csomó golyó lapult mindkét oldalzsebemben. Nem akartam könnyen megadni magamat, ha arra került volna a sor.

Idegesített hallani a nyugatról jövő üzeneteket. Én még mindig fenntartás nélkül bíztam hazám felszabadulásában, de nem akartam, hogy nevem egyik nap a kivégzettek listájára kerüljön.

Egy szürke decemberi napon a Divatcsarnok Rákóczi úti üzletének romjaival szemben a Keleti pályaudvar felé mentem, amikor hátam mögött a Körút felől lövöldözés hallatszott. Hamarosan utolért pár orosz páncélautó és katonákat szállító teherautó. Tömve voltak ruszkikkal és magyar rendőregyenruhás, meg barna bőrkabátos, fegyverrel hadonászó alakkal. „Oszolni!! Takarodjanak haza!” Mindenki szaladt, fedezéket keresve. Én lementem a járda szélére az Illatszer-bolt előtt és esztelen daccal bámultam bele egy bőrkabátos pisztolycsövébe. Szerencsémre nem húzta meg a ravaszt, lassan haladt a járgánya a Keleti felé. Olyan fél óra múlva benn voltam a váróteremben, amikor láttam, hogy emberek szaladnak a Baross téri főbejárat felé. Már is lenn találtam magam a Thököly úton, közel a Nefelejcs utca torkolatánál. Egy hosszú teherautó ment előre hátra, amíg úttorlaszként ott nem hagyták. „Ruszkik haza! Ruszkik haza!” harsogta a hirtelen összeverődött tömeg, csak úgy zengett Baross tér. Hirtelen Zugló felől megjelentek a tankok. Nem lőttek, de az első nekiment és félrelökte a rögtönzött barikádot. Nehogy kárt tegyenek bennünk amíg forgolódtak, többen felszaladtunk a Keleti lépcsőire. Ekkor ismét megjelentek a korábban a Rákóczi úton látott orosz katonai járművek, tömve kék rendőr-ruhásokkal. Gumibottal a kezükben a pályaudvar közelében leugráltak és a pisztollyal gesztikuláló bőrkabátos főnökük vezetésével agyba-főbe vertek mindenkit, akit értek. Az oroszok védelme alatt megbújó hazaáruló, magyarutánzat csőcselék verte a honfitársait! Belül álltam, a kitörött üveg előtti kacskaringós vertvas cirádára tettem a mindig nálam lévő pisztolyom csövét és a lépcső alján üvöltő pribéket célba vettem. Abban a pillanatban mellém sodródott valaki és nyitott nagykabátjával eltakarva lenyomta revolvert tartó kezemet. Nem egy közeli barát, de jó ismerős volt az illető. „Hülye vagy? Azt akarod, hogy mindannyian megdögöljünk?” Kissé lehiggasztott, kijózanodva igazat adtam neki és odébbálltunk. A bőrkabátos soha nem tudta meg, hogy milyen közel volt ahhoz, hogy Kádár elvtárs mártírjává váljon.”

Ezek az események vezettek oda, hogy Ernő, valamennyiünk életét nagy mértékben befolyásoló elhatározásra jutott.

„December napjai lassan, kegyetlen bizonytalanságban morzsolódtak számomra.

Néhány nappal karácsony előtt, munka után a Keleti pályaudvar várótermébe mentem be, mikor egy jóbarátom odajött hozzám. „Jobb lesz, ha eltűnsz. Két rendőr az előbb keresett egy szőke, széleskarimájú barna kalapot viselő fiatalembert”- mondta. Kilopakodtam a vonatomhoz, ami hazavitt. Odahaza édesanyám azzal fogadott, hallotta, hogy Tallián Palit elvitték. Bár utólag megtudtam, hogy csak rémhír volt, akkor ez volt az utolsó csepp a pohárba. December 22-én hajnalra megszületett a fájdalmas döntést. Édesanyám becsavart konyharuhába egy tekercs diós és egy tekercs mákos kalácsot, fogkefét, fogkrémet is tett az aktatáskámba. Felírtam egy Mosonmagyaróvári rokonunk címét és irány a rákoskerti vasútállomás. Éppen elértem az első Pestre menő vonatot. Édesapám a Ruggyantaáru gyárban dolgozott, éjszakai műszakban, kérésemre kihívták a portára. Könnyesen mondtunk búcsút egymásnak, nem tudva, hogy találkozunk e még az életben.

Már kivilágosodott, amikor az Alsóerdősor utcában bekopogtam jó barátomhoz, Boross Gabihoz. Mondtam, hogy indulok kifele, megkértem rejtse el valahova revolveremet. Szeretett volna velem tartani, de édesanyját nem volt képes egyedül hagyni.

Még hajnalban egy Mosonmagyaróvárra menő szerelvényre szálltam és szerencsésen el is jutottam odáig. Még a mosonmagyaróvári vonat fülkéjében összemelegedtem a mellettem ülő aranyos idős bácsival. Kérdezte, hova, merre visz az utam? „Rokonlátogatás Magyaróváron”. Csak mosolygott. „Sajnos az utóbbi időben több ezren mennek rokonlátogatásra nyugat fele. Mennék én is, ha fiatalabb lennék” Sokat utazott, világot látott ember volt, doktorátusa volt valamiből. Beszélgetésünk alatt gondolom felmérte karakteremet és megtisztelt azzal, hogy nékem adta testvérének, Zirczy Lajosnak a címét, aki Kanadában, Montreál városában a Durocher úton lakott családjával. Köszönettel, tisztelettel váltam el tőle. Egy igazi régi magyar úriembert ismertem meg benne. Biztos vagyok benne, találkozásunknak döntő szerepe volt abban, hogy végül is Kanadában telepedtem le.

Rokonoknál szálltam meg egy éjszakára, akik bemutattak valakinek, aki idegenvezetőként működött és éjjelenként útbaigazította az Ausztriába tartó embereket. Egy kisebb csapathoz csatlakozva én is vele mentem. Közel a határhoz csoportunknak rámutatott a távolban világító utcai lámpákra. „Arra menjenek. Az ott már Ausztria.” Ezzel otthagyott bennünket. Az oroszok akkorra már lezárták a határt. Embereket lőttek le, vagy fogtak el és toloncoltak vissza. Gyakran lőttek fel világító rakétákat, ami annyiból volt előnyünkre, hogy mindig tudtuk, hogy merre nem szabad menni. Órákon át bukdácsoltunk, vízben-sárban, a lámpák irányába. Recsegett-ropogott az átázott és a dermesztő hidegben jéggé fagyott ruha rajtunk. Pirkadatkor már a végkimerülés környékezte kis csoportunkat. Nem mertünk a világosban tovább menni. Egy, még ősszel lekaszált föld közepén voltunk, sok-sok, kúpos csomókban sorakozó szénakupac között. Ki-ki kiszemelt magának egyet-egyet, amibe befurakodtunk elbújni és egyúttal kicsit melegedve megpihenni. Fogalmunk se volt, hogy hol vagyunk. Teljesen világos volt, amikor szundikálásomból traktor motorjának a zaja ébresztett fel. Kikukucskáltam a kis kazlamból. A traktor gumikerekes lapos utánfutót húzott, amire szalma volt terítve és pár ember ült rajta. „Kommen sie hinaus bitte! Sie sind in Österreich” kiabált a traktoros. Nagyhírtelen megmozdultak a kupacok és szinte mindegyikből férfiak, asszonyok, gyerekek bújtak elő reményteli megkönnyebbüléssel arcukon. Ausztriában voltunk, véget ért a rettegés és kezdetét vette életünknek egy új korszaka.

Frauenkirchenbe, egy svájci jótékonysági csoport által kezelt kultúrházba vittek be, ami aznap – december 24-én - ideiglenes otthonom volt. Forró kakaót, sokfajta szendvicset, sajtot kaptunk. Végtelenül kedvesek voltak. Szentestén mindenki finom csokoládékból összeállított csomagot talált a karácsonyfa alatt egy telepakolt zipzáras neszesszer tasakkal. A padlóra terített szalmán pokrócok voltak, azon aludtam ki az izgalmas út fáradalmait. Leírhatatlan nyugalom áradt szét bennem. Végre igazán szabadnak éreztem magamat.”

Nagyon szomorú karácsonyunk volt abban az évben. Nem tudtuk, mi van a bátyánkkal, csak hetek múlva kaptunk levelet tőle, amelyben megírta, hogy sikerült Ausztriába szöknie.

A családból kiszakadt testvérünk hiánya mindannyiunkat megviselt, de az életet folytatni kellett. Édesapánk gyárában nem történt változás, a kegyetlenül nehéz munka teljes embert kívánt, nem hagyhatta, hogy az elkeseredés eluralkodjon rajta. Édesanyánk teljes szeretetét mi, ketten, itthon maradt fiai kaptuk meg és vele együtt lestük a távolból érkező híreket. Árpád dolgozott tovább, én pedig a téli szünet után ismét beültem az iskolapadba, hiszen akkor már ötödikes voltam. Némi bizonytalanság volt a tanrendben, egy-két hónapig az orosz helyett németül tanultunk és hittant is hallgathattunk, de az átmeneti állapotok után minden visszatért a régi kerékvágásba.

Csak a családunk szétszakadásának fájdalma nem szűnt meg sohasem és még ma sem tudjuk megbocsátani a sorsnak, hogy így bánt velünk.

Ugrás az oldal elejére

Kategória: Uncategorised
Találatok: 2397